A hazatérés

avagy egy év németországi kiküldetés hünyői hozadéka nagyvonalakban

- Legelső sorban említendő persze, hogy Márton megtanult németül, viszonylag sok szóval, kevés nyelvtannal, meglehetősen ösztönösen és enyhe hesseni kiejtéssel. Ahhoz mindenesetre elég magabiztos, hogy a szóvégi ER-eket elharapva és nem is hallva, hosszas vitába bonyolódjon szüleivel a német helyesírást illetően
- Bence nem tanult meg ugyan németül, de érti, hogy vannak akik más, kissé idegenül ható nyelven beszélnek - igaz ez nem akadályozza meg abban, hogy kedvesen cseverésszen mindenkivel magyarul legyen az orvos, bolti eladó vagy a játszótéren játszó iskoláscsapat valamely tagja
- Márton különleges lexikális tudásra tett szert a német bajnokság (ú.n. Bundesliga) csapatairól, állásáról, meccseiről, játékosairól és egyáltalán hogyanjáról és mikéntjéről, valamint egy hivatalos szurkolóval gazdagodott az Eintracht Frankfurt méltán népszerű klubja is, sajnálatos módon éppen a másodosztályban való szereplést időzítették Márton ott-tartózkodása idejére, így az elsőosztályból kénytelen a Bayern Münchennek szurkolni - de ezzel nem dicsekszünk
- Szintén a fenti labdajátékhoz köthető Marci hazaköltözésének egyik legfájóbb pontja, a schneidhain-i GJunior focicsapat elhagyása - sovány vigasz, hogy a klub idén már létszámhiány miatt nem indítja ezt a korosztályt - nekik is pont Márton hiányzik...
- Bence rajongása a várak, tv-tornyok (egyéb adó- és vevőtornyok) és kukásautók iránt a kint töltött egy év alatt alapozódott meg és azóta is tart. Sajnos a budai vár nem elég várszerű, bár a Parlament megteszi, a kukásautók itthon is remekek, viszont a tv-tornyoknak inkább a mennyisége, mint a minősége hasonlatos - a ciklámenre világított Frankfurti Spárgával nincs, ami vetekedhet.
- Bence főző és takarítótudománya is sokat fejlődött az egy év alatt. Vásárolni viszont, ha nem is megszeretett, de bizonyos időpontok, bizonyos helyzetek és bizonyos körülmények együttállása esetén tűr.
- Végül Hünyők mindketten megtanultak több ezer kilométereket autózni, gyakorlatilag zokszó nélkül, igaz némi elektronikus szórakoztatóegységekkel, játszóterekkel tarkított ebédelésekkel kiegészítve, és meglehetős mennyiségű enni- és innivaló társaságában. Márton, ha filmet nézhet vagy "békásozhat" (Ipad-en játszhat) valószínűleg New York-ig is elautózna - Bence azért addig talán mégsem.

Fociiiii

Aki eddig azt hitte, hogy Márton foci iránti lelkesedése az állandó labdázással, foci edzésre járással és egyesületi tagsággal elérte határait, az nagyon téved! Igaz, nehéz egy olyan országban hűvös kívülállással tekinteni az eseményekre, ahol minden második autón és házon nemzetiszín zászló lobog és minden első autó visszapillantó-tükrén nemzetiszín "zokni" illetve "bugyi" vagyis ráhúzható védő található. Nehéz egy olyan országban, ahol a futball EB idejére felfüggesztenek gyakorlatilag minden egyéb irányú témát, műsort, akciót és viccet (ráadásul a viccel amúgy sem állnak a helyzet magaslatán).
A fenti eseményekre mindenesetre kétféle reakció képzelhető el, a teljes dac és tagadás, illetve a teljes odaadás. A hétéves Marci, mily meglepő!, a legteljesebb mértékig, maximális fogékonysággal bonyolódott bele az őt körülvevő őrületbe és ennek több szintjét is bejárja.
Kezdő lökésnek elkezdte gyűjteni az egyik élelmiszerbolt-láncolat által kínált játékos-kártyákat. Első lépésként kettő és fél euróért bárki hozzájuthat egy nagyszerű műanyag albumhoz, amibe majd azokat a kártyákat gyűjtheti, amiből potom 10 Euro értékű vásárlása után egy, azaz egy darabot kap. A kártyákon természetesen a német válogatott méltán népszerű tagjai szerepelnek, az edzők és a kabalafigura. A legnagyobb játékosokról pedig, kis szerencsével, 3D-ben készült képet is össze lehet szedni - azaz, ahogy Marci mondaná drájdé.
Namármost, vannak figurák, akikből Dunát (vagy Majnát) lehet rekeszteni, ilyen pl. a méltán neves Grosskreuz nevű középpályás, és vannak, akikből oly nagy a hiány, hogy internetes feláruk az árverési portálokon megközelíti az öt eurót. A legnagyobb őrület az egészben, hogy az iskolában persze minden fiúnak van albuma, így a szünetekben, az udvaron hatalmas üzletelések, üzérkedések zajlanak, hol kedvező, hol kissé fájó kimenettel, sokszor az üzletfelek életkorától, azaz a korkülönbségüktől függően. Mártonról mindenesetre elmondható, hogy nem egy született kereskedő (bármily meglepő is ez), viszont fejlődőképes. Egyelőre még az olcsón venni, drágán eladni alapelvet nem teljesen tette magáévá, de az utóbbi időben már nem cserél el olyat, ami szívének nagyon kedves, olyanra, ami már megvan neki... A gyűjtőszenvedély további folyománya, hogy a lágyszívű szülők nem a 20%-kal olcsóbb földszinti diszkont egységben, hanem a játékban részt vevő első emeleti üzletben vásárolnak, némileg pluszban terhelve ezzel a családi költségvetést - bár Marci olvasatában a kártyákért nem kell fizetni, hiszen azokat ingyen adják. Szerencsére a napokban véget ért az akció, mindenki kedve szerint költheti a pénzét, mindenféle kötelezettség nélkül. Elkezdődött ugyan valamilyen fajta matrica-gyűjtési akció is azonos szereplőkkel, de szerencsére egyelőre nem tudjuk, hogy ehhez mely termékeket kell megvásárolni, mely boltokban, és ez talán jól is van így - erre a kis időre.
A mindent elsöprő szenvedély további tünete a napi harc az esti meccsnézésekért illetve a lelkes tippjáték és számolgatás. Márton egy egész délutánt töltött tippjeinek elhelyezésével, gyöngybetűkkel karmolászva, a szintén az albumhoz mellékelt, EB menetrend megfelelő rubrikáiba (már meg is érte a két és fél euró). Az adekvát tippek elhelyezése után Marci nagy lelkesedéssel nekiállt a negyeddöntő résztvevőit is ex-has / szimpátia alapján megnevezni, miszerint a "ruszlandiak" biztosan továbbjutnak majd, de a "kroátok" nem, és csak némi győzködés után volt hajlandó belátni, hogy az esetleges továbbjutókat leginkább a tippek alapján készített, hosszas számolgatás után lehet csak megjelölni, a győzelmek, vereségek, döntetlenek és gólkülönbségek alapján.
Mégis, minden felkészültségbeli hiányossága ellenére, vagy talán éppen ennek köszönhetően, Marci meglepő módon egészen sok eredményt, de legalább kimenetet jól tippelt, bár Csehország és Görögország továbbjutását még ő sem láthatta előre. Hogy Márton kit gondol a 2012-es EB dobogójának tetejére, azt fedje egyelőre jótékony homály...
A tippjátéknak persze megvan a maga hátránya is, lévén, hogy az ember néha szembekerül önnön magával. Nem könnyű eldönteni, hogy adott esetben minek drukkoljon a lelkes szurkoló, annak-e, hogy a kiválasztott csapat nyerjen, vagy annak-e, hogy a jól átgondolt és gondosan elhelyezett tippje találjon. Szörnyű dilemma, amelynek egyetlen feloldása, ha a német válogatott a pályán van.
Ennél már csak annak a szülőnek van nehezebb dolga, aki maga is tippelt, maga is szurkol valakinek, de nagyon szeretné, ha hétéves gyermeke kedvelt csapata nyerne, anélkül, hogy a nevezett gyermek a tippelős játék sikerélményétől megfosztassék - a csillagok elég ritka együttállása ez.

A csoportmeccsek után újabb totójáték következik. Hajrá Márton!

Alexander Tschicar újra száguld

Röpke két és fél évvel azután, hogy Márton először fociedzésen vett részt a pomázi pampákon, hosszas szervezés, kérdezősködés és tanakodás után csütörtök délután beállt a BW (Blau-Weiss!!!) Schneidhain 2005/2006-os korosztály edzésére.
Marci lába még nem érintette a műfüvet, amikor odament hozzá egy szimpatikus kor- és sporttárs (Bogdan - M szerint nyilván valami külföldi h.gyerek lehet...) és közölte vele, hogy azonnal húzzon le a pályáról, mert itt abszolút semmi keresnivalója nincs. Na, annyira jól ért Márton németül, hogy ezt azonnal fogta és már-már kezdett komolyabban elszontyolodni (bár küzdött derekasan), mikor is befutott Ben, az osztálytárs, aki azonnal a nyakába ugrott és nem is engedte el egy méternél messzebb magától az edzés végéig.
A tréning amúgy ezután már igazán jó hangulatban zajlott, volt futás, szlalomozás labdával, passzolgatás, stb., aztán a második részben sor került az elmaradhatatlan meccsre is, amely során Márton gólt szerzett az uv-sárga mellényes csapatnak. ("Ezek a németek túl sokat cselezgetnek, így elvittem a labdát a szélre") Vivát!
Közben M "felszedett néhány kilót" a pálya szélén az egyik segédedző és sportszövetség vezetőjének párbeszédét (ki)hallgatva, mely szerint " Ez egy új gyerek? " - "Igen, én ismerem az iskolából a Martont, nagyon ügyes" - "Hú, akkor gyorsan igazoljuk le!"
Így most a jövő héten azért "megtekintjük" még egyszer az edzést, mert láttunk mi már karón varjút... de ha minden jól megy a húsvéti szünet utánra Marci a német Bundesliga 268-ad osztályú bajnokság schneidhain-i csapatának oszlopos tagja lesz (némi papírmunka a leigazoláshoz, egy kevés hozzájárulás a sportszövetségnek, biztosítás kötése után - mert a németek nem viccelnek!)
Mindezek fényében úgy tűnik a magyar labdarúgás utánpótlás nevelés szintje mélyen alulértékelt, ha már két pomázi féledzés után így kapkodnak a német klubok a gyerek után.

Hajrá Schneidhain sálakra, kereplőkre és mezekre rendelést felveszünk...

Márton hétéves - folyt.

 
 És eljöve a Nagy Nap, amit annyira vártunk. Márton kb. négynapos kialvatlansággal vágott neki a bulinak, mázli, hogy még nem tud borostás lenni... Szerencsére Bencének megadatott a lehetőség, hogy kimaradjon a partiból, hogy, hogy nem pont a nagyszülők németországi látogatására szerveződött rá az esemény - hogy milyen véletlenek vannak! Utólag aztán többízben bizonyossá vált ezen döntés helyessége, például amikor nyolc darab hétévest kellett kergetni a negyvenezres stadion lelátójának jeges lépcsőin - onnan tényleg már csak Bence hiányzott!
De ne szaladjunk ennyire előre!

Ott tartunk, hogy hosszas e-mail váltások után, kialakult a múzeumi/stadionbeli összejövetel koreográfiája, miután több levélben egyértelműen biztosíttattuk magunkat, hogy a szórakoztatás nem a szülők feladata lesz, biztosítottuk őket, hogy minden gyerek eszik virslit disznóhúsból (az egyik k. anyuka kommentárja szerint "Persze! Hiszen mi keresztények vagyunk!"), és biztosítottuk a szülőket hogy egy Mercedes kisbusz be tud állni a parkolóba. Azt is tisztáztuk, hogy a Múzeum által biztosított búcsúajándékos csomagocskához hozzácsaphatunk egy igazi magyar Sportszeletet.
A különleges izgalom okozója az alapstresszen kívül (hétévesek, fiúk nagyobb számban, születésnap, idegen hely/kultúra/nyelv, eljönnek-e, jól érzik-e magukat, tényleg kapnak-e enni, inni a megbeszéltek szerint, stb) az az apró intermezzo is borzolta a kedélyeket, hogy a meghívók átnyújtásakor az osztálytársak egyhangú fújolásba (errefelé Buuuu) kezdtek az Eintracht logó láttán - lévén ebben az országban, lakhelytől és származástól függetlenül minden 12 év alatti Bayern München drukker. Ezek után megkönnyebbülés volt, hogy az ünneplő közönségből mindössze egy gyerek jelent meg Bayern München logós sapkában és a többiek is csak néhány esetben fújoltak az Eintracht nevének említésekor - ezeket különben a Múzeum dolgozói elnéző mosollyal nyugtáztak. Lehet, hogy nem először futottak bele hétéves német kisiskolásokba...
És elkezdődött a körbevezetés. A múzeumlátogatást meglepő figyelemmel és fegyelmezettséggel abszolválta a kis csapat, néhány vitrint toltak csak arrébb, viszonylag keveset ordibáltak, egészen figyelmesen hallgatták, az amúgy birkatürelmű vezetőt, kellő áhítattal csodálták meg a kupákat és hatalmas ujjongásban törtek ki, amikor az 1932-es felvételen a Bayern München 2:0 arányban legyőzte az Eintracht Frankfurtot.
A kultúra után aztán jöhetett végre az érdemi szórakozás, egy rövid versenyfutással egybekötött őrjöngés a bejárat előtt, majd a várva-várt stadionlátogatás. Lelátó felülről, kissé deres sajtóhelyek, jeges lépcsők némi csúszásgátlóval. Nyolc darab hétéves, amint rohangál fel-le, ide-ül, oda-ül, sajtópáholyból "közvetít", székeket próbál ki és beszél-beszél-beszél. Aztán jött a sajtószoba, öltöző. Itt ki ül? Ott ki ül? Nem felmászni a masszázsasztalra, lábakat az ülésekre nem feltenni, nem beleugrani a kádakba, kinyitni a csapokat, nem hozzányúlni a zuhanyozóhoz, nem kergetőzni a folyosón az éppen forgatni készülő stáb már felállított kamerái és világítótestei között! Majd a játékoskijáró, a kispad, a PÁLYA, a lelátó alulról. Mint az az első e-mail váltás során kiderült, a "szent fűre" nem szabad rálépni, nem lehet rajta rúgni egyet, csak egyetlen egyet, és erre a meghívók hivatottak előre figyelmeztetni a meghívottakat (na, majd legközelebb...)
A legnagyobb sikere persze mind közül a kispadnak volt mindenki kipróbálta a (fűthető!) üléseket, mindenkinek kijárt a gólöröm. A múzeumba visszafele menet azért elcsíphető volt egy-egy elismerő sóhaj is az ifjú Bayern drukkerek ajkáról.

A neheze tehát megvolt, jött az ajándékbontás, virsli evés, gyertya, torta, némi csocsózás és gombfoci ráadásnak - ez az etap már viszonylagos nyugalomban telt - elfáradtak talán kicsit a fiatalok. A német anyukák percre pontosan érkeztek a Mercedes kisbusszal, a szállításra nekik rendelt gyerekekért, akik a búcsúcsomagban rejlő Eintracht Frankfurt játékosok dedikált képeit nem azonnal tépték szét. (A klubtól még nem jött meg a hálálkodó e-mail...)

Kész! Jövő februárig...

...hogy a Sportszelet ízlett-e, azt sajnos soha nem fogjuk megtudni.





Extra feladvány: Mi "nem illik" a képbe?








Köszönet Gabinak a szuper képekért!

Márton gyanakszik...

"Apa, kicsit azért fura a fociban, hogy mindig én nyerem az elsőt, te a másodikat és én a harmadikat, nem?!'

Foci vébé

Márton az elmúlt egy hónapot foci vébé lázban töltötte. Minden előzetes felkészítés nélkül, teljesen magától kattant rá a sportágra - talán a példakép-effektus kis behatására.
A csoportmérkőzések idején nem akart óvodába menni, nehogy lemaradjon a délutáni meccsről. Volt olyan is, amit fel kellett venni neki. Minden este külön harc volt a lefekvés, volt hasfájás, fejfájás, meleg, hideg, szúnyogok, pisilés, csak hogy Márton a szobájából kiszabadulva megtudja az aktuális állást és újfent bebiztosítsa, hogy másnap reggel első dolgunk lesz beszámolni az eredményekről.
Az esti családi beszélgetések a következőképpen alakulnak mostanság:

m: Én megismerem a Thomas Müllert, ő az, a tizenhármas.
Zs: Honnan tudod, hogy ő a tizenhármas?
m (felháborodva): Hát láttam már játszani a németeket, nem emlékszel?!
(Hát én is láttam...)

m: Ezt a szabadrúgást tuti kapura rúgja.
M, Zs kórusban: Nem valószínű, nagyon messze van a kaputól, be fogja ívelni.
(Hát, kapura rúgta...)

A favoritok kiválasztása azonban, csakúgy mint egyéb sportágak esetében (Massa ma is hatalmasat "bénázott"), még mindig nem megy. Marci sajnos a szimpatikus csapatoknak drukkol - legalábbis a 89. percig - nem azoknak, akik nyernek. Brazília, nem is véletlenül, most is abszolút favoritnak számított, ez eleinte jó választásnak is tűnt, benne volt a világbajnoki esély, megnyugodott a család, hogy ezúttal nagyobb csalódások nélkül ússzuk meg a drukkolást. Igenám! De jöttek a holland sajtevők és kiverték nagy reménységünket. Új kedvenc után kellett nézni, itt kúsztak képbe az uruguay-iak, hogy miért pont ők, rejtélyes... Ennek a fellángolásnak ismét a hollandok vetettek véget - ideiglenesen. A bronzmérkőzés komoly dilemmát eredményezett, hogy melyik ujjába is harapjon az ember(gyerek), Forlánnak, az új sztárnak drukkoljon, vagy a rokonnak, Mülleréknek.
A másik ág sem volt könnyebb, ott a spanyolok voltak a favoritok, meg a németek is, az egymás elleni meccs szintén egy meghasonlással volt egyenértékű.

A foci így az autóverseny mellé a szimulációs játékok sorába is belépett. Márton amikor nem a Forma1 futamot játssza újra, focizik. Focizik a kertben, a teraszon, a szobában, a medencében és közben fejhangon közvetít. Általában ő Forlán, Thomas Müller és Fernando Alonso - nem, nem tévedés, ez Xabi Alonso és Fernando Torres összevont csatársora, igen, tudjuk, hogy Fernando Alonso egy autóversenyző! A spanyolok például a múltkor 58 - 0-ra verték a németeket a medencében.

Jelenleg, a döntő szünetében, nulla-nulla állásnál is a spanyoloknak drukkolunk, kivéve, ha a hollandok nyernek.

Márton, a sportember

A végén csak kialakul...
A héten úgy tűnik megtaláltuk azt a sportot, ami Márton ízlésének is megfelel, nem veszélyes, mint a dzsúdó és nincsen rengeteg - idegen - gyerek, mint a focin. Vagy, eltelt a bizonyos fél év, aminek el kellett telnie. Mindenesetre a teniszezés egyelőre nyerőnek tűnik. Szerencsés alakulása a folyamatoknak, illetve gondos szervezés eredménye, hogy az öt fős csoportból hárman ovistársak, az edző pedig az ovis síoktató - telente. (nem mellesleg akg-s testnevelőink fia - de ez már igazán csak hab a tortán).
Marci egyelőre nagy lelkesedéssel vágott bele a heti két edzésbe, még rövidújjú pólót is hajlandó volt felvenni ezen jeles alkalommal - márpedig ezt minden tavasszal hosszas csatározások eredményeképpen lehet csak elérni nála. Még az sem zavarja, ha nem sikerül eltalálnia vagy átütnie a labdát, de ha mégis, akkor lelkesen rohan át a túlsó térfélre összeszedni, a partvonalon ülő szülők hangos ovációjától kísérve, büszke félmosollyal az arcán. Amúgy is majdnem az egyetlen a csapatban, aki szinte kizárólag futva közlekedik. Az egyensúlyozási feladatokat kellő fifikával oldja meg, ahelyett, hogy a labdát az ütőn egyensúlyozná miközben a pályán köröz, rájött, hogy ha beteszi az ütő fejének és szárának háromszög alakú találkozási pontjába, akkor nem esik le és lehet tempósan haladni - akár másokat megelőzve. A teniszütős léggitározást is már mesterien űzi, természetesen a saját ritmusérzékének megfelelően.
Bence mindeközben a sportolás jegyében, a babakocsiban ülve elfogyaszt egy megfelelő adag gyümölcs pempőt, 5-10 dkg apróra vágott trappista sajtot, némi almalevet, két csörgőt, egy Elmo babát és amikor már minden elfogyott a kistestvér-kolléga bébikekszét. Bébi is kedveli a teniszleckéket...
Ezzel az átütően sikeres választással Marci hete sport szempontjából immár teljesnek mondható. Hétfőn jógázik az oviban és teniszezik délután, kedden úszás, szerdán lovaglás az oviban és tenisz délután, csütörtökön ovis torna és néptánc, a péntek a jól megérdemelt pihenés napja - némi óvodai rohangálással, mászókázással.
Természetesen azért délutánonként az oviból, teniszről hazajövet még lent kell maradni az udvaron motorozni, biciklizni kicsit, hogy a napi energiaszint maradéka is biztosan elfogyjon.

Sándor Csikar visszatér

Nem adjuk fel! A remény hal meg utoljára.
Mielőtt fél évvel eltoltuk volna a sport-projektet, csütörtökön, pedagógice, ismét elmentünk foci edzésre, ezúttal Barnussal felvértezve. Ez talán kevésbé veszélyes, mint a dzsúdó...
Biztatóan is indult a dolog, a fiúk beálltak futkározni, labdázni, amíg az edző meg nem jött. Akkor aztán Barnabás bátor, már-már vakmerő, módon beállt a többiek közé és igyekezett végrehajtani, az amúgy nagyon is játékos feladatokat. Nemígy Márton Vitéz, aki azonnal leült a pálya szélére és nem mozdult anyja fehér farmerje mellől. E ponton M, meglehetősen morózus hangulatban inkább hazavitte Bencét, mondván, hogy majd ő vigyáz rá.
Ekkor kezdődött az Anya-Fia kettős jól felépített pedagógiai harca! Volt itt minden...
- Menj, nézd meg, hogy kell csinálni, aztán megtaníthatod nekem is!
- Dönci papa nagyon büszke lesz rád, hogy ezt mind megtanulod.
- Ha megtanulod ezt a cselt, mindig nyerni fogsz Dönci papa és Apa ellen.
- Ha fáradt vagy most focizni, akkor menjünk haza, hagyjuk itt Barnust, és feküdj le aludni.
- Ha nem szeretsz focizni, akkor szóljunk Dönci papának, hogy nem akarsz többet játszani vele a kertben.
- Én nem tudok focizni, nem vagyok olyan ügyes, mint te.
... és így tovább, félórán át.
Aztán jött a "Gyere, csináljuk együtt itt a pálya szélén! Nem kell odamenni a többiekhez" - és elkezdtünk cseleket gyakorolni - én kellemes kis papucs-cipőben - egyre közelebb és közelebb a többiekhez. És egyszercsak megtört a jég, a bólyák között már nem kellett a papucs-cipőnek végigvezetni a labdát - és jöttek a hatalmas gólok. Vivát!
Otthon aztán Márton mennybe ment - M meg örült. (Bence ordított)
Apró kis siker, most úgy fest megyünk kedden is (biztos majd akkor lesz, ha hazajöttünk) - a dzsúdót meg ejtjük egy időre.

(A kép tavalyelőtti)

Jóga

Próbálkozhatunk bármivel, az ovi a nyerő.
Márton hétfő reggel panaszkodik: "Ma jóga lesz az oviban, akkor én most mihez kezdjek?!" Ez persze apjának tetszik nagyon. Mi az, hogy a gyerek jógázik, ahelyett, hogy üvöltve csapatostul kergetne egy kerek, guruló egységet vagy társainak esve, egymás ruháját cibálva birkózna a földön.
A kérdésre, hogy mit csinálnak jógán válasz helyett Márton az autósülésben elkezdi gyömöszölni lábait keresztbe kasul - valljuk be, tényleg nem egy jógi alkat. Ezenkívül kifejti, hogy csukott szemmel kell ülni és a napsütésre gondolni - találó összefoglaló. Délután aztán órákig gyakorolja az egy lábon állást, miközben egy messzi pontra fixál (!).
Azért a fociedzést is megnézzük majd mégegyszer.

Sándor Csikar

Hát nem! Egyelőre biztos nem. Kivéve, ha az első edzésén Csikarnál is eltört a mécses - párszor, akkor még lehet.
Nem mintha baj lenne, de Márton nem kitörő lelkesedéssel vett részt élete első - most úgy áll a dolog, hogy utolsó is, tehát összesen kettő, foci edzésén. Az sem használt, hogy az egész kiscsalád összekapta magát és, mint este, utólag kiderült, erején felül próbálkozott. M a klaviatúrát öt nulla nullakor eldobva végigszáguldott a teljesen lezárt városon, hogy hatra a tett színhelyére érjen. Mi Bencével elmentünk az óvodába, majd Mártonnal kiegészülve a Postára és vásárolni, hogy elüssük az időt valami hasznossal hatig. Eddig sikerült. Ezután New York érintésével megtaláltuk a focipályát, majd az aznapi harmadik babakocsi ki-be, gyerekek ki-be, pelenkás bőrönd ki-be után a focipálya bejáratánál visszaültünk az autóba, hogy megkerüljük a füves pályát, ezáltal eljutva a műfüves focipályához (!), végső célunkhoz. A műveletet délelőtt egy kb félóra-órás internetezés előzte meg, amely során megkíséreltem kideríteni, hogy hogy kell a műfüves pályához menni - ez nem sikerült. A megfelelő helyen aztán babakocsi, gyerekek, pelenkás bőrönd stb ki. Bence ordít, Marcinak nincs kedve - és ekkor befut M - hálisten.
Az edzés, a gyerekek helyesek, Gábor bácsi még helyesebb, a gyakorlatok jók, Mártonnak mégsem tetszik, inkább sírdogál, nem tudni, hogy miért. Amikor hajlandó volt résztvenni nagyon élvezte, hatalmasakat rúgott a labdába, ügyesnek tűnt.
Valószínűleg ez is testvér-szindróma...