Az udvartartás

Lili érkezése váratlanul nagy sikert és váratlanul kevés problémát eredményezett a fiúk körében. A féltékenykedéshez talán már túl nagyok, gyorsan elfogadták az új viszonyokat és szabályokat, viszont rögtön feltétel nélküli imádattal viseltettek a bébi iránt. Persze ki-ki a maga mentalitása, vérmérséklete szerint.

Marci - a Megbízható
 Marci kicsit tartózkodóan, visszafogottan rajong a húgáért. Csendes büszkeséggel fogadja és nyugtázza Lili lelkes vigyorát és koordinálatlan kalimpálását, mikor meglátja az idősebbik bátyját. De azért mindenkinek elmeséli, hogy "Engem már megismer." és az is kiderült, hogy újdonsült telefonján mutogatja Lilit az iskolában a haveroknak. Persze Márton már remekül használható segítség, ezt hoz-azt hoz, megfog, ölbe vesz, vigyáz, bent marad a kocsiban, cumit keres és dugdos, babakocsit emel fel és le a lépcsőkön.


Bence - a Nagy Mulattató

Benő kissé kevésbé megbízható, de sok szempontból remek segítség. Ő az, aki hangosan énekel és táncol a kiságynál, negyvenkilencszer elmondja ugyanazt a mondókát és eldalolja a dalocskát, hatvanhatszor felhúzza a színes forgókát és lelkesen tömködi a cumit - kissé talán túl lelkesen, ehelyt csak arra kell figyelni, hogy meg ne fulladjon a kisded. Ugyanakkor mindenre tekintet nélkül rohangál, kiabál és hangosan röhögcsél, függetlenül attól, hogy milyen napszak van és ki mindenki alszik. Merő szeretetből nyomorgatja Lili hasát evés után és simogatná a fejét naphosszat, mert nem is koszos a keze, csak kicsit ételes, olykor egy centiméterre dugja arcát Lili arcához és úgy énekelget.
Hiába, állítólag a harmadik gyereknek edződnie kell - és edződik is. A szülők viszont sokkal rugalmatlanabbak...

A folytatás...

Annak érdekében, hogy mindig legyen blogolni való téma, június 22-én megérkezett közénk Lili, erősítésül a kissé elfiúsított családba, hogy aztán rögtön az első héten bebizonyítsa, hogy nem ám az van, amit Ti, kedves leendő lakótársak terveztek, hanem az, amit én diktálok.
A mester-terv szerint 23-án, kedden kellett volna születnie, programozott császárral, jó előre lezsírozva az időpontot, orvossal, műtővel, iskolai, óvodai programokkal. Ez esetben pénteken haza is lehet vonulni az újszülöttel, ami ideális abból a szempontból, hogy Marci vasárnap indul az egyhetes iskolai táborba, tehát még pont megtekintheti újdonsült húgát, másfél nap alatt rájön, hogy jobb lesz neki Városlődön a haverokkal, szombaton még be lehet szerezni a hiányzó tételeket (merthogy Lili beleszületett a vasárnapi zárvatartás kínos időszakába), aztán vasárnap uzsgyi a táborba. Az első hétre már sikerült egy gyereket elpasszolni, ovi meg még van, Bence majd ott mulat napközben.
De Lili nem így döntött. Inkább elindult már hétfőn. Semmi vész, a terv tartható, sőt. De Lili nem így döntött. Inkább jól besárgult már az első 24 órában és úgy határozott, hogy életének első pár napját kék fény alatt piheni ki. Aztán a péntekhez képest még 24 órát kellett bent maradni, ugrott a hazamenetel. Aztán még 24-et, a szombati hazamenetel is ugrott. Aztán még 24-et, így lett a hétfő. Marci némi kétségek közt, hogy ez jó döntés-e, de végül elment a táborba vasárnap, anélkül, hogy találkozott volna személyesen az újdonsült húggal.
A hétfői hazamenetel egész flottul sikerült, az ezt megelőző küzdelem a magyar egészségüggyel egy másik blog tárgya kell, hogy legyen.
Az otthon töltött első pár nap ezután szinte eseménytelenül telt, ha nem számítjuk, hogy Marcinak hirtelen látens torokgyulladása és valódi honvágya támadt, így a táborozást félbe kellett szakítania és gyorsan hazajönnie ellenőrizni, hogy minden rendben megy-e. Bence végül az öt napból négyet az óvodában töltött, ami szintén jelentős könnyebbségnek számított az adott helyzetben.
Lili pedig elkezdett kisárgulni, szépen, lassan.