Bence nem alszik

Az egész nemalvás úgy kezdődött újra, hogy Bence megfázott. Ennek a súlyos kórnak a történetét már ismeri a jeles olvasóközönség, kúp, orrszívás, köhögés, párásítás, stb. A betegség folyományaként viszont, vagy egészen más okból kifolyólag, Bence elkezdett ismét 2-3 óránként kelni éjjelente, szülei nem nagy örömére. Kezdetben persze volt rohanás a gyerekszobába, nem lázas-e, kap-e levegőt, van-e elég pára, nincs-e túl melege, elég melege van-e, stb. A konklúzió általában az volt, hogy nyilván kiszáradt a torka, merthogy nem kap levegőt az orrán, egyen-igyon hát kicsit. Ez ellen persze sosem volt kifogása, annyira azért nem volt beteg - hál'isten.
Aztán persze, ahogy ez a bizonyos Nagykönyvben írva vagyon, Bence rászokott az éjszakai nassolásra. A karácsonyi "őrület" meg az utazás is közbejött, idegen helyen szegény gyerek, egy szobában a forgolódó szülőkkel, hát kel, persze hogy! Aztán, itthon újra akklimatizálódni kellett, ki van zökkentve szegény gyerek, meg még mindig krahácsol - és nyilván éhes is. Ám a múlt éjszaka betette a kaput. A fél kilences fekvés után Bence fél tizenegykor kelt, kapott is enni - nyilván éhes, hiszen belealudt a vacsorába. Eszik és vissza az ágyba, alvás. Aztán rikoltozás fél egykor is, éhes ugyan nem lehet, de hátha újra belealszik a szopizásba. Bébi lelkes a potya kajától, visszaaludni viszont egyáltalán nincs kedve. Inkább mulatna, hangosan kurjongat, gőzik, göcög, vigyorog. Rutinos szülők nem mennek bele a játékba, nincs villany, nincs beszélgetés, nincs móka, ahogy ezeket a legfőbb nevelési irányelveket a bizonyos Nagykönyv egyértelműen lefekteti; éjszaka éjszaka van, nappal nappal - ez amúgy is cáfolhatatlan tény.
A háromnegyed egyes ötlet, hogy majd a nagyágyban Bence is megnyugszik, elalszik a meleg és a szuszogás közepette. De Bence mégis inkább mulatna, imádja az árnyékokat a falon, a kockás párnát, nyálas kezecskéket dugdos a szülők összes szájába, egyszóval remekül szórakozik - ennek persze hangot is ad. Ez esetben akár a saját ágyában is zizeghet. Nyomás!
Újabb negyed órán keresztül csak elégedett gagyogás hallik, aztán egy óra négy perckor kitör a botrány. Bébi kinyomja magát köldökig, látványosan kiköpi a cumit és ordításba fog. Nem is hagyja abba a következő 40 percben. De rutinos szülők ilyet már láttak - hallottak (úgy négy éve)! Tíz percenként megjelenünk nála, cumi be, elmagyarázzuk, hogy éjszaka van és aludni kell. (ld. Nagykönyv) Cumi ki, fej fel, ordítás. Az aggodalom, hogy Márton majd felébred az első 5 perc után elmúlik, Marci alszik, mint a tej, nem hagyja magát néhány decibeltől zavartatni. Bence tovább ordít. M levonul megnézni a méltán izgalmas Chelsea - Totenham meccs ismétlését. Bence tovább ordít. Aztán egy óra negyvennégykor egyszer csak csend lesz. Kész. Elaludt. Már csak a szobaajtót kell majd kinyitni, hogy menjen be némi levegő reggelig.
Ha harc, hát legyen harc!

Zúzunk a kocsiban

Mivel Bence este hat és hét körül menetrendszerűen kiakad, amit a kocsiban mellette ülő Márton meglehetősen nehezményez, megoldást kellett találni a problémára. Különös tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy Ausztriában a kirándulásokból hazavezető út pont erre az időpontra esett. Bence tehát ordít, Márton bosszankodik: „Jaj, de nehéz egy kistestvérrel…” „Nem hallok semmit Bencétől” „Mikor hagyja már abba?!”, stb. Egy idő után az aktuális mitfahrer, élete kockáztatásával hátranyújtózik a cumi után, ami biztos, hogy a vajas kenyér elvhez hasonlatosan a gyerekülés legtávolabbi zugában van, az üvöltő csecsemő popsija alatt. Egy tornamutatvány, és meg is van az ominózus cumi – ez persze már a tartalék dugó, az első számú még a kirándulás során valamikor a porban landolt. Ezután már csak bele kell találni, az amúgy a menetiránynak háttal utazó, csecsemő szájába sréhen hátrafelé, majd és kicsit bent tartani a cumit, hogy rákapjon, de még éppen ne fulladjon meg. Siker esetén 20-25 másodperc csend a jutalom, ekkor a család kicsit fellélegezhet. Ezután jön a tehénke trükk – hasonló mozdulatsorral le kell húzni zenélő tehénkét, hogy a kisded elérje a lábát és azt a szájába tudja tömni – ezt viszonylag gyakran kell ismételni, mivel tehénkének megvan az a rossz szokása, hogy zenélés közben egy rugó felhúzza, mintegy kiszakítva Bence kezéből és szájából a zsákmányt. Ha ezt az ügyes mitfahrer nem előzi meg, annak beláthatatlan következményei lesznek. Ez a trükk úgy két-három percre elégséges, hatvan kilométerre semmiképpen. A végső megoldás előtti utolsó szakasz, amikor az akrobata mitfahrer menet közben, (szülők ezt a részt hagyják ki!) a hátsó ülésen lévő dolgokat eltakarítva hátraül a két gyerek közé és beszélget, énekelget Bencének, miközben szóval tartja Mártont és viccelődik vele – némileg Bence rovására. Ebből a mozzanatból kitalálható, hogy a sokat emlegetett mitfahrer nem Apa.

Ez a módszer kitart még 10 percig. Ekkor jön az utolsó, kevéssé humánus megoldás, mikor is a vezető pozícióban lévő szülő tökig felhangosítja a zenét, annyira, hogy hangosabb legyen, mint az üvöltő kisded. Ahhoz persze, hogy ez Mártonnak is megelégedésére szolgáljon, az ő kedvenc cd-je kell hogy szóljon. Így tehát az utolsó ötven kilométeren, Bence legnagyobb meglepetésére és Marci hatalmas örömére a Verdák rock-blues számaira nyomja a család. Ekkor az Ordibátor döbbenten elhallgat és elkerekedett szemmel figyeli, hogy nyomja a bátyja a gyerekülés stabilitását erősen próbára téve, sajátos angol kiejtésével, hogy „Mama told me wasonbáj” (a valódi szövegrészlet sajnos rejtély maradt mindezideig) meg, hogy „Life kubicsi…” (ezt ismerős: Life could be a dream). A módszer tehát, ha nem is tűnik pedagógiailag tökéletesnek, működik.

Hiába „Life is a high-way…”