Születésnap

Megint eltelt egy év, Márton piszok gyorsan öregszik...
de még mindig ugyanúgy várja a születésnapját, mintha az valami egetrengető, lélegzetelállító, világformáló nap lenne. Mi meg borzasztóan próbálkozunk, hogy ne okozzunk csalódást. Marci szerint még a kukásautó is az ő tiszteletére jön február 13-án reggel, miközben nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a kukásautó minden szerda reggel jön.
Születésnapi zsúr tekintetében is erős helytállás szükséges. Volt már játszóház, kalózparty, focistadion. Idén így ismét valami nagy dobásra volt szükség. Azért hazai terepen egy kicsit egyszerűbb ez az ügy.
A választás végül egy barlangi-szülinapi buli lett, a résztvevők nem kis megelégedésére. A vendéglista összeállítása már nem volt ennyire egyszerű, évről-évre bővül a szempontrendszer, változnak a meghívási-kritériumok. Az egész osztályt persze nem lehet meghívni - ez az első pont. Az összes fiút viszont igen - ez a második pont. Kivéve egyet, aki az iskolában mindig nagyon rossz, kezelhetetlen és sose fogad szót - ez a harmadik pont. Ehelyt a demokratikus beállítottságú, a pedagógiai módszerekben erősen hívő szülő kicsit megtorpan; lehet-e, egy amúgy is a perifériára került gyereket nem meghívni, ezzel továbblökni az osztálytársadalom széle felé?! Ugyanakkor, feladata-e a mi 8 éves gyerekünknek a világ megváltása, akár annak az árán is, hogy a két hónapja remegve várt születésnapi buliját egy szem, még csak barátnak sem mondható osztálytárs esetleg tönkrevágja... Felnőttként is nehezen oldható dilemma. Negyedik - kritikus - pont a lányok részvétele a partin. Mivel szeptember óta néhány bulira már Márton is hivatalos volt (zárójelben, egyetlen állandó fiú meghívottként az összes lány-bulin) néhány kislány visszahívása adott elem lett. Ehhez kapcsolódtak aztán barátnők, padtársak, jófejek, így a meghívottak létszámának egyharmadát lányok tették ki.
(Érdekes kérdés, de egy másik blog tárgya, hogy vajon a szülők miért gondolják, hogy nem szükséges visszajelezni, hogy gyermekük részt vesz-e a bulin...)
A barlangi születésnap különben a rendező szülők álma. Két felkészült, kedves és legfőképp türelmes, egyetemistának látszó fiatalember vezeti a 12 nyolcévesből álló csapatot. Bemutatják a barlangot, a barlangászatot, a kellékeket, kicsi geológiai bevezetéssel, interaktívan, nem túl tudományosan, de nem is amatőr módon, toleránsan végighallgatva a nyolcévesek poénjait (ez talán az egyik leg-embertpróbálóbb feladat), játékosan, megmozgatva a gyerekeket.
Aztán jön a barlangtúra, sztorikkal érdekességekkel, cseppkövekkel, mészkövekkel, rétegekkel és fosszíliákkal. Kerül végül torta is meg ajándék nagy tömegben (itt Márton izgatottsága már a csúcsán), zárásképpen az est fénypontja, a kincskeresés. Mindenki elégedetten, ásvánnyal a zsebében tér haza.
A gyerekekért érkező szülők kicsit ugyan kelletlenek voltak, hogy hol vannak a srácok? még mindig a barlangban? és mikor jönnek ki? Aztán kisebb unszolásra benyomják a torta maradékát várakozás közben (szívesen...)
Hazafelé Marci rém elégedett, ez volt a legjobb szülinap és már tervezgeti a következőt. Az ajándékokból pedig nagyvonalúan felajánl néhányat öccsének, aki ezúttal a barlangtúrát sajnálatos módon kihagyni kényszerült.

Márton hétéves - folyt.

 
 És eljöve a Nagy Nap, amit annyira vártunk. Márton kb. négynapos kialvatlansággal vágott neki a bulinak, mázli, hogy még nem tud borostás lenni... Szerencsére Bencének megadatott a lehetőség, hogy kimaradjon a partiból, hogy, hogy nem pont a nagyszülők németországi látogatására szerveződött rá az esemény - hogy milyen véletlenek vannak! Utólag aztán többízben bizonyossá vált ezen döntés helyessége, például amikor nyolc darab hétévest kellett kergetni a negyvenezres stadion lelátójának jeges lépcsőin - onnan tényleg már csak Bence hiányzott!
De ne szaladjunk ennyire előre!

Ott tartunk, hogy hosszas e-mail váltások után, kialakult a múzeumi/stadionbeli összejövetel koreográfiája, miután több levélben egyértelműen biztosíttattuk magunkat, hogy a szórakoztatás nem a szülők feladata lesz, biztosítottuk őket, hogy minden gyerek eszik virslit disznóhúsból (az egyik k. anyuka kommentárja szerint "Persze! Hiszen mi keresztények vagyunk!"), és biztosítottuk a szülőket hogy egy Mercedes kisbusz be tud állni a parkolóba. Azt is tisztáztuk, hogy a Múzeum által biztosított búcsúajándékos csomagocskához hozzácsaphatunk egy igazi magyar Sportszeletet.
A különleges izgalom okozója az alapstresszen kívül (hétévesek, fiúk nagyobb számban, születésnap, idegen hely/kultúra/nyelv, eljönnek-e, jól érzik-e magukat, tényleg kapnak-e enni, inni a megbeszéltek szerint, stb) az az apró intermezzo is borzolta a kedélyeket, hogy a meghívók átnyújtásakor az osztálytársak egyhangú fújolásba (errefelé Buuuu) kezdtek az Eintracht logó láttán - lévén ebben az országban, lakhelytől és származástól függetlenül minden 12 év alatti Bayern München drukker. Ezek után megkönnyebbülés volt, hogy az ünneplő közönségből mindössze egy gyerek jelent meg Bayern München logós sapkában és a többiek is csak néhány esetben fújoltak az Eintracht nevének említésekor - ezeket különben a Múzeum dolgozói elnéző mosollyal nyugtáztak. Lehet, hogy nem először futottak bele hétéves német kisiskolásokba...
És elkezdődött a körbevezetés. A múzeumlátogatást meglepő figyelemmel és fegyelmezettséggel abszolválta a kis csapat, néhány vitrint toltak csak arrébb, viszonylag keveset ordibáltak, egészen figyelmesen hallgatták, az amúgy birkatürelmű vezetőt, kellő áhítattal csodálták meg a kupákat és hatalmas ujjongásban törtek ki, amikor az 1932-es felvételen a Bayern München 2:0 arányban legyőzte az Eintracht Frankfurtot.
A kultúra után aztán jöhetett végre az érdemi szórakozás, egy rövid versenyfutással egybekötött őrjöngés a bejárat előtt, majd a várva-várt stadionlátogatás. Lelátó felülről, kissé deres sajtóhelyek, jeges lépcsők némi csúszásgátlóval. Nyolc darab hétéves, amint rohangál fel-le, ide-ül, oda-ül, sajtópáholyból "közvetít", székeket próbál ki és beszél-beszél-beszél. Aztán jött a sajtószoba, öltöző. Itt ki ül? Ott ki ül? Nem felmászni a masszázsasztalra, lábakat az ülésekre nem feltenni, nem beleugrani a kádakba, kinyitni a csapokat, nem hozzányúlni a zuhanyozóhoz, nem kergetőzni a folyosón az éppen forgatni készülő stáb már felállított kamerái és világítótestei között! Majd a játékoskijáró, a kispad, a PÁLYA, a lelátó alulról. Mint az az első e-mail váltás során kiderült, a "szent fűre" nem szabad rálépni, nem lehet rajta rúgni egyet, csak egyetlen egyet, és erre a meghívók hivatottak előre figyelmeztetni a meghívottakat (na, majd legközelebb...)
A legnagyobb sikere persze mind közül a kispadnak volt mindenki kipróbálta a (fűthető!) üléseket, mindenkinek kijárt a gólöröm. A múzeumba visszafele menet azért elcsíphető volt egy-egy elismerő sóhaj is az ifjú Bayern drukkerek ajkáról.

A neheze tehát megvolt, jött az ajándékbontás, virsli evés, gyertya, torta, némi csocsózás és gombfoci ráadásnak - ez az etap már viszonylagos nyugalomban telt - elfáradtak talán kicsit a fiatalok. A német anyukák percre pontosan érkeztek a Mercedes kisbusszal, a szállításra nekik rendelt gyerekekért, akik a búcsúcsomagban rejlő Eintracht Frankfurt játékosok dedikált képeit nem azonnal tépték szét. (A klubtól még nem jött meg a hálálkodó e-mail...)

Kész! Jövő februárig...

...hogy a Sportszelet ízlett-e, azt sajnos soha nem fogjuk megtudni.





Extra feladvány: Mi "nem illik" a képbe?








Köszönet Gabinak a szuper képekért!

Márton hétéves

Azon kívül, hogy hogy rohan az idő, és hét évvel ezelőtt ilyenkor mi történt és mit nem, és ilyesmi, Márton születésnapjának évek óta állandó sarkalatos pontja a születésnapi zsúr, esetünkben Geburtstagsparty.
Persze otthon, ahol az ember ismeri a terepviszonyokat és szokásjogokat "könnyű" volt bulit szervezni. Arra kellett csak koncentrálni, hogy ne a hétszázhuszadik születésnap legyen ugyanazon a helyen, ugyanazokkal a gyerekekkel, ugyanabban az évben. De hát Budapest világváros! Szemben mondjuk Königstein-nel. A lehetőségek széles tárháza adott.
Mindenesetre isteni szerencse, hogy Marci nem szeptemberi gyerek, így februárra már sikeresen túl vagyunk három születésnapi buli részvételen. Ez azt jelenti, hogy már három meghívót láttunk, három ajándékozási cirkuszt éltünk meg és három helyszínt ismerünk, nem is beszélve arról, hogy azt is tudjuk kiket kell meghívni. Ez utóbbi különben a legegyszerűbb rész - az összes fiút az osztályból, tehát a fiúkat és csak a fiúkat.
Nem túl bonyolult errefelé az ajándékozás kérdése sem. Az ember besétál a helyi érdekeltségű játékboltba és egy erre kijelölt, az ünnepelt nevével ellátott, kosárba összeszedi a különféle termékeket, amiket a vele válogató gyermek megkíván - mondjuk, 15 Euro értékig bezárólag, majd a meghívóra ráragaszt egy matricát, miszerint az ominózus játékboltban fellelhető a bizonyos kosár. Ennyi. Semmi telefonálgatás, hogy a te gyereked mit szeretne, semmi alullövés és felüllövés, félresikerült meglepetés - meglepetés speciel az egyáltalán nincs...
A legnehezebb választás ezekután a helyszín és a tematika. A h... külföldi legfontosabb szempontja egyértelműen, hogy semmi szín alatt ne kelljen személyesen szórakoztatnia 8 db német hétévest!
A helyszínválasztási kritérium-rendszer első helyén tehát, a német nyelvű animátor aktív jelenléte szerepel (koszt vasz koszt), úgy, hogy a németül nem feltétlenül mindent értő ünnepelt is élvezze a mókát (Természettudományi Múzeum kilőve). Második feltétel az időjáráshoz való alkalmazkodás (szabadtér kilőve), harmadik a Königsteintől való távolság (Frankfurt nagy része kilőve), negyedik a mulattatási faktor (hétéves szemmel) és csak az ötödik az ismétlés elkerülése. Alapul vehetők tehát az eddigi születésnapi zsúrok.
Az első jelölt így egy, a közelben elhelyezkedő játszóház. Megtekintés céljából a kiscsalád egy januári hétvége szombat délelőttjén ellátogatott az objektumba, ahol éppen, mily mázli (!), születésnapra készültek - 13-ra párhuzamosan. Képzeljünk magunk elé egy nagyobb iskolai ebédlőt 10-15 fős asztalokkal, bohócos műanyag terítővel, hozzá passzoló szalvétával, papírtányérral és műanyag pohárral megterítve. Az asztalok között kabátokkal tömött fogasok. Minden hosszú asztal, egy-egy születésnapi zsúr, arra vár, hogy a 2000 nm-es játéktérben őrjöngő gyermekek leüljenek a releváns asztalhoz és méltóképpen megemlékezzenek az ünnepeltről. Érdekes adat lenne, hogy hány gyerek ül le olyan születésnapos asztalához, akit nem ismer.
Nos, erről az ünneplési verzióról viszonylag gyorsan lemondtunk. Arról nem is beszélve, hogy hogy szedi össze az ember a nyolc db német ajkú kisiskolást, akikből jó esetben kettőt ismer, beleértve a saját, nem német ajkú gyerekét.
A következő lopható ötlet egy fedett műfüves focipálya bérlése lett volna, de M nagyon határozottan visszautasította, hogy három órán át focizzon a csimótákkal. Így ez az ötlet is nagy tempóban lekerült a napirendről. Kár, pedig vittem volna nekik pogácsát meg muffint a félidőre...
Aztán felmerült még az otthoni házibuli ötlete, mint minden évben, de ez több szempontból sem tűnt elfogadhatónak, ezek hosszas ecsetelésére nincs is e helyt szükség.
A közelben található, amúgy rendkívül szimpatikus, nem mellesleg Herr Opel által alapított, állatkert grillparti ajánlata sem tűnt valahogy elég vonzónak.
És ekkor! hosszas internetezés, keresgélés, utánaolvasás és hezitálás után, megszületett a nagy ötlet. A születésnapi zsúr ezúttal az Eintracht Frankfurt nevű, méltán népszerű, jelenleg - szigorúan a véletlen folytán másodosztályú - futball-klub múzeumában, illetve stadionjában kerül megrendezésre.

Folyt. köv.

Mérleg II.

avagy, Bence kétéves, egészen pontosan, a körülmények végett azóta már 25 hónapos

A tavalyi mérleghez képest a helyzet nem változott alapjaiban, inkább csak szofisztikálódott (ezt a szójátékot most ne is csapjuk le), az egyes tulajdonság-jegyek erősödni látszanak, míg mások, újak, kialakulni kezdenek.
Bence fizikális fejlődése elsősorban gyorsaságában és energiatartalékainak jelentős megnövekedésében érhető tetten. Fáradhatatlanul tud két lábon ugrálni, rohanni, motorozni, esetenként toporzékolni. Feláll, leül, leguggol, térdel, mászik, felmászik, lecsúszik. A jól-ismert és  idevágó élsportolók kontra óvodások kísérlet bármely tagját simán lepipálja.
Gasztronómiai csúcsokra továbbra sem tör, a vízzel hígított almalé még mindig a sztár, igaz a cumisüvegről már leszokott, helyette ivókázik minden mennyiségben. Mostanában éppen bébiétel korszakát éli, semmilyen házilag készült trutyit nem hajlandó megenni, különös tekintettel a vegyes állagú étkekre. Mert ugye, az ember vagy rág (rántott húst, fasírtot, párizsit, virslit, krumplit, kiflit, pogácsát, túró rudit) vagy nyel (joghurtot, fagyit, bébiételt, passzírozott barackot, stb).
Kedvenc elfoglaltsága továbbra is Márton nyúzása, ezenkívül imád motorozni, futni, homokozni, futni, ugrálóvárban ugrálni, futni, autózni, motorozni, futni, virágot locsolni és persze szaladgálni. Vásárolni például utál, maximális szintideje 15 perc, ebben már van kiflivég, almalé, ropi. Esetenként filmnézés a vadonatúj mp5-ös lejátszón, amit Bence második születésnapjára kapott annak érdekében, hogy a család olykor vacsorához jusson, neadj'isten egy egyéb, mint élelmiszerboltba is beszabadulhasson. A várható 10 órás budapest-frankfurt-budapest viszonylatokról már nem is beszélve.
Bence akarata állandó és letörhetetlen, nemtetszését denevéreket meghazudtoló fejhangon elkövetett sikítással, toporzékolással és a keze ügyébe eső tárgyak földhöz csapkodásával fejezi ki. Érdektelenség esetén azonban ezekkel, a sikítás kivételével, felhagy.

Ezzel szemben rendkívül kreatívnak és kommunikatívnak tűnik - már amennyire ez egy kétéves korú esetében megállapítható. Önmagát A Babának aposztrofálva hosszas előadásokat tart vegyes összetételű közönség számára, bárki szembejövőnek bemutatja a család összes tagját: "ezamama, ezaanya, ezaá'bá, stb". Ez utóbbi megszólítás Marcit illeti, teljesen rejtélyes, de rendkívül következetes módon. Miután ezzel megvolt, Bence hosszasan elemzi, hogy kinek az autójával érkezett, ilyetén: "ezaapaninó, ezapapaninó". Az értekezés további része sajnos egyelőre homályos, amennyiben "bátá"-ról van benne szó, ez a cumit jelenti. Bébi kreativitása elsősorban játékok, illetve tevékenység-sorozatok kitalálásában, megvalósításában és megszervezésében nyilvánul meg, amit aztán korosztálytól függetlenül ismételtet mindenkivel: ide rohanunk - ezt odatesszük, azt felvesszük - oda rohanunk - azt letesszük, ezt megütögetjük - visszarohanunk miközben motorra pattanunk és újra kezdjük az egészet. Mindezt negyvenháromszor, ezt egyedül Márton bírja, negyvennél még Döncipapai is kidől.
Erős érdekérvényesítő képessége és határozott akarata mellett Bence még mindig mindenkit az ujja köré csavar pillanatok alatt. Mert hát ki tud ellenállni egy szőke fürtös, mosolygós kétévesnek aki a) tárt karokkal rohan felé és karba kéredzkedik, b) két rohanás között odadugja a fejét egy simogatásra, c) nagy komolyan elénk áll és értelmetlen halandzsanyelven hosszas magyarázatba fog, majd fontossága teljes tudatában intézkedni indul.

A fotók természetesen ismét Gabinak köszönhetők.

Parti-arcok

Az elmúlt néhány hét során Mártonnak sikerült három óvodai születésnapi parti vendéglistájára is felkerülnie - hiába, no, népszerű a gyerek... - és ezzel Bencét is bejuttatta a tutiba, mint az a bizonyos skót.

A legújabb trendek szerint a születésnapi bulikat ugyanis hatalmas játszóházakban tartják (-juk!), ahol a gyermekek több száz négyzetméteren őrjöngenek megközelítőleg három órán keresztül, néha vonulnak csak vissza az erre kijelölt termecskébe melegszendvicsezni, tortázni, esetleg megünnepelni az születésnapost.

Márton ezekre a születésnapokra már napokkal előre készül, számolja, hogy hányat kell aludni, számon tartja, hogy kik lesznek ott és terveket sző a saját születésnapi bulijára vonatkozóan - függetlenül attól, hogy ez megközelítőleg tíz hónap múlva lesz, azaz kb 307-et kell még addig aludni.

A megérkezés második pillanatában aztán Marci szőrén-szálán eltűnik, néha lehet csak egy villanásnyi időre látni amint éppen csúszik, kúszik, mászik, csüng, ugrik, de leginkább rohan. Néha bekap egy falat melegszendvicset vagy pogácsát és rengeteg gyümölcslevet dönt magába. A tortáktól általában távol tartja magát, bár hősiesen énekel és remekül ad át ajándékot. Pár percnyi megállást csak a méltán népszerű arcfesték felvitele jelenthet (minden kevésbé gyakorlott szörnyülködő megnyugtatására: ez szappanos vízzel nyom nélkül eltávolítható). Tulajdonképpen szülői szempontból remek a program, három óra trécselés, bámészkodás - is lehetne...

Bencével kiegészülve ugyanez már kicsit mozgalmasabb. Gyakorlatilag egy másodpercre sem lehet szem elől téveszteni, ez ugyanis fél órás keresést jelenthet a három-bencényi gyerekekkel zsúfolt ugrálóvárak, égig érő mászókák, giga-csúszdák és mélységesen mély labdamedencék tengerében, hangos és teljesen felesleges "Benő, hol vagy?" felkiáltásokkal tarkítva a rohangálást.
Megkönnyítette a helyzetet, hogy Bence, apja nagy örömére, az utóbbi két alkalommal kinézte magának a Barbie-rózsaszínre festett lányszobát, ahol felfedezett egy méretben hozzá hasonló Mickey Egér figurát (nevezett "Egéke"), amit aztán Gulliverként megetetett a kisszékben a kisasztalnál, majd kiszívta az orrát a kis rózsaszín porszívóval, hogy ezután elvigye sétálni a rózsaszín kiskocsiban körbe-körbe játszóház-szerte. Amikor aztán Egéke megunta a sétát, egy megfelelően férfias motort kiválasztva, Bence egyedül indult felfedező útra egy apart kis rózsaszín táska társaságában.

Kevésbé szociális lévén Bence egyelőre a közös evés-ivásban és ünneplésben nem vett részt és énekelni sem énekelt. Így azt a tíz perc szabadidőt sem engedélyezi, amit ilyenkor lopni lehetne.

Annak ellenére, hogy Márton szinte egyáltalán nem igényel felnőtt részvételt, a születésnapi zsúr látogatás mégis két emberes feladat. Hacsak az ember nem akar három - három és fél órán keresztül gyakorlatilag megállás, evés, ivás és egyéb vegetatív funkciók ellátása nélkül körbe-körbe rohangálni, miközben a hozzá beszélő szülőtársaknak egy-egy szót vagy fél mondatot odavakkant, maximálisan lemaradva így a jobbnál jobb óvodai pletykákról.

Mérleg

avagy, Bence ma egyéves!

Ebben az életkorban már éppen ideje, hogy az ember számvetésbe fogjon. Tekintve, hogy Bence még nem tud beszélni, legalábbis nem értjük és írni még annyira sem - ez viszont biztos, végezzük el ezt a feladatot helyette.
Egy évvel ezelőtt Bence egy hirtelen döntésű császármetszés során látta meg a napvilágot a MÁV Kórház berkeiben. Ágyszomszédja egy arab kisfiú volt, Mohamed, sűrű fekete hajjal és négy nagy-testvérrel. Kivételesen ne ecseteljük e helyt a globalizáció ártalmait és előnyeit a következő generáció életének tükrében!

Egy év óta Bence rengeteg mindent megtanult és még mindig alig tart valahol...

Születésekor alapvető funkciókat tudott csak ellátni. Úgyis mint az input, output, alvás, csuklás, sírás. Azóta megtanult kiabálni, veszekedni, kérni, nevetni, mosolyogni, csócsálni, gagyogni. Rámutat arra, amit szeretne és küzd érte, mindenre lelkesen közli, hogy baba és megörül az érkező embereknek, újra és újra felfedezett tárgyaknak.
Megtanulta felemelni a fejét, megfordulni hasról hátra és hátról hasra, tud kúszni, már mászni is. Feláll, leül, felül, térdel, állva oldalaz.
Mindent kipakol, lepakol, ide rak, oda tesz és közben magyaráz szakadatlan.
Utál öltözni, pelenkát cserélni, utálja az ivó poharat, de szereti a cumisüveget, nem issza a vizet, csak almalével. Imád enni, de főleg inni, pancsolni, hangoskodni, zenélni, táncolni, kacagni.
A legnagyobb lelkesedést mégis az váltja ki belőle, ha Mártont nyúzhatja. A nyakába ugrik, gyömöszöli, harapdálná, ha lehetne, ráfekszik és diadalittas kiáltozásokat hallat mindehhez. Marci meg élvezi és közben látványosan szenved...
Már látszik, hogy erős az akarata, keresztülviszi amit elképzel, megrögzött szokásai vannak, amikből nem enged. Ugyanakkor nagyon barátságos, imádja a társaságot, kifejezetten kedves is tud lenni - bárkit az ujja köré csavar, ha úgy tartja kedve.

Összességében kijelenthetjük, hogy Bence teljesen üzemszerű egy évet tudhat maga mögött. Sok tanulással és még több tanulnivalóval.

Születésnap

Nagy kérdés, hogy hogy lehet méltóképpen megünnepelni egy olyan születésnapot, amire az ünnepelt több, mint fél éve készül ("Még hányat kell aludni a születésnapomig?" - "Még 263-at" - "Aha, az már nem olyan sok").
Az persze egyértelmű, hogy a gyerekzsúr kihagyhatatlan elem - kis kellemetlenség, hogy a kijelölt időpontra nem csak a vendégsereg 80 százaléka, de még az ünnepelt is megbetegedett, így a buli három héttel elhalasztódott. Ugyanezen okból az óvodába vitt torta és ottani ünneplés is elmaradt.
A nagy napon viszont az egész család útra kelt az ovis sítáborba, így valamilyen road-fiesztát kellett kitalálni. Szerencsére a születésnapi kalendárium (a méltán sikeres adventi mintájára) kellő alapot biztosított az egész napos megemlékezésre.
Hogy, hogy nem, mire reggel Márton felébredt kis csomagocska várta az ágya mellett - a gikszer csak annyi volt, hogy Marci az éjszaka közepén, nyilván az izgatottságból adódó álmatlanság okán, átköltözött a szülői ágyba és a szobája felé sem nézett reggelig. Akkor is csak erős ráhatásra - ennyit a Nagy Ébredéskori Meglepetésről.
Útközben aztán sikerült fokozni az ünnepi hangulatot, rögtön egy kellemesnek közepesen mondható gyorséttermi reggelivel - az ötévesek persze ezt kicsit máshogy látják. Márton aztán minden megállóhelyen kapott valami apróságot, vagy nem is annyira apróságot - így "született" például Heli, az osztrák mentőhelikopter, az ÖMV ajánlásával. Nagy szerencse továbbá, hogy az A2 autópálya melletti Oldtimer személyzete is megfelelően volt felkészítve, így Marci csokifagyijához tűzijáték is került. Este aztán Barnus és b. családja kíséretében, néhány szelet Sacher torta összevonásával és egy újabb tűzijátékkal sikerült lezárni az ünnepi megemlékezés-sorozatot - aznapra, hogy aztán itthon családi ebéddel, majd születésnapi zsúr-pótlással háromhetesre nyújtsuk a születésnapi forgatagot.

Kalózparti

Ha elég üzleti szellem lobogna bennünk, mint ahogy nem lobog, már régen magas százaléknyi jutalékot kértünk volna az Új Udvarban található Kópévár játszóháztól (ez itt megint az ingyenreklám helye). Februárban ugyanis itt tartottuk a Márton negyedik születésnapját ünneplő zsúrt és azóta pénteken immár a negyedik óvodástárs tartotta a bulit ugyanitt. Én nagyon megbecsülném magunkat a helyükben.
Mindenesetre BorsBence, a születésnapos, hat éves lett, ezt ünnepelte meg méltón a nagyérdemű. Mellékszál, de van egy olyan érzésünk, hogy BorsBence Benyó ötlet- és névadó "atyja", Márton valószínűleg az ő tiszteletére találta ki a Bence nevet. Egy másik verzió szerint egy kisebb csoportba járó, helyesnek tartott, kisebb gyermek ihlette meg, de az biztos, hogy az oviból valamelyikük.
A parti kalózbuliként aposztrofálódott, így rögtön az első fél órában előkerültek a fej- és szemkötők, valamint a kipukkasztandó lufik. A mi kalózunk, kevéssé bátor lévén, a lufipukkasztást speciel nem szereti, így ezt a részt (szó szerint) anyja szoknyája mögött töltötte. Benyó mindeközben édesdeden szunyált a babakocsiban, őt pont a lufipukkasztás nem zavarta (ahogy más sem). Bébi különben megint egyszer remekül viselkedett, szinte végigaludta a zsúrt, függetlenül attól, hogy hány óvodáskorú gyerek ordított és rohangált mellette.
A parti további része egész zökkenőmentesen zajlott, volt sorverseny, itt csak majdnem tört el a mécses, játék, pizza, torta - itt egy kicsit eltört, mert a parfétorta nem Márton favoritja. Aztán már csak indulás előtt volt kis pityergés, mikor kiderült, hogy már nincs lehetőség a születésnapos új Hot Wheels pályájával játszani.
Összességében, ahhoz képest, hogy egy teljes, udvarral és vízicsúszdával tarkított óvodai nap után még három órát zsúroztunk, vér nem is folyt.
(a képen Barnus kalózzal, az örök haverrel)