Alexander Tschicar újra száguld

Röpke két és fél évvel azután, hogy Márton először fociedzésen vett részt a pomázi pampákon, hosszas szervezés, kérdezősködés és tanakodás után csütörtök délután beállt a BW (Blau-Weiss!!!) Schneidhain 2005/2006-os korosztály edzésére.
Marci lába még nem érintette a műfüvet, amikor odament hozzá egy szimpatikus kor- és sporttárs (Bogdan - M szerint nyilván valami külföldi h.gyerek lehet...) és közölte vele, hogy azonnal húzzon le a pályáról, mert itt abszolút semmi keresnivalója nincs. Na, annyira jól ért Márton németül, hogy ezt azonnal fogta és már-már kezdett komolyabban elszontyolodni (bár küzdött derekasan), mikor is befutott Ben, az osztálytárs, aki azonnal a nyakába ugrott és nem is engedte el egy méternél messzebb magától az edzés végéig.
A tréning amúgy ezután már igazán jó hangulatban zajlott, volt futás, szlalomozás labdával, passzolgatás, stb., aztán a második részben sor került az elmaradhatatlan meccsre is, amely során Márton gólt szerzett az uv-sárga mellényes csapatnak. ("Ezek a németek túl sokat cselezgetnek, így elvittem a labdát a szélre") Vivát!
Közben M "felszedett néhány kilót" a pálya szélén az egyik segédedző és sportszövetség vezetőjének párbeszédét (ki)hallgatva, mely szerint " Ez egy új gyerek? " - "Igen, én ismerem az iskolából a Martont, nagyon ügyes" - "Hú, akkor gyorsan igazoljuk le!"
Így most a jövő héten azért "megtekintjük" még egyszer az edzést, mert láttunk mi már karón varjút... de ha minden jól megy a húsvéti szünet utánra Marci a német Bundesliga 268-ad osztályú bajnokság schneidhain-i csapatának oszlopos tagja lesz (némi papírmunka a leigazoláshoz, egy kevés hozzájárulás a sportszövetségnek, biztosítás kötése után - mert a németek nem viccelnek!)
Mindezek fényében úgy tűnik a magyar labdarúgás utánpótlás nevelés szintje mélyen alulértékelt, ha már két pomázi féledzés után így kapkodnak a német klubok a gyerek után.

Hajrá Schneidhain sálakra, kereplőkre és mezekre rendelést felveszünk...

Márton és a német nyelv

Fogas kérdés... Hogy Márton az elmúlt fél év alatt mennyire tanult meg németül, azt csak találgatni lehet. Íme a kirakós néhány eleme, aztán ítélje meg aki tudja...

• Legfontosabb elemként Marci az iskolában láthatólag mindent ért, pontosan tudja, hogy mi a házi feladat, mit kell vinni másnap, miről volt szó az órán, ki mit csinált a hétvégén - ez irányú passzív tudása tehát jónak tűnik
• A fogadóórán elhangzottak szerint az órán jelentkezik, elmeséli, hogy mit csinált a hétvégén, aktív, a matekórán kifejezetten aktív. Olvasni németül (is) folyékonyan olvas, olvasókörökben többször őt kérik meg a gyerekek, hogy felolvasson, hogy mennyire pontosan érti, amit olvas, az rejtély - a német gyerekek számára biztosan.
• A gyerekekkel jóban van - most már lányokkal is. Az egyik tanítónéni szerint nem beszél túl sokat, inkább hallgatja a többieket, kicsit forszírozni kellene, hogy beszéljen, a másik tanítónéni szerint teljesen megfelelő mennyiséget beszél, ő nem lát ezzel problémát. Márton persze magyarul sem egy szószátyár típus. Mindenesetre a gyerekekkel hatalmas uzsonnacsencselésben van, pontosan tudja, hogy mi a legmenőbb játék, részt vesz az udvari fogócskában, fociban és tisztában van vele, hogy ki melyik csapatnak drukkol.
• A reggeli kedvenc rádióadását csak foltokban érti. Kedvenc pár perce a "Dánielnek van egy madara" etűd, mikor is nevezett műsorvezető telefonos tréfákat visz véghez egy Herkules nevű "papagáj" segítségével. Márton minden reggel remekül szórakozik, de állítása szerint nem érti, hogy miről folyik a diskurzus, az csak a lényeg, hogy az alany "bevette-e". A meséket a tévében viszont úgy tűnik tökéletesen követi, válaszol is a feltett kérdésekre - németül persze, nem szempont, hogy a dvd magyarul vagy németül beszél.
• A szobájában játszott focimeccseket németül kommentálja, a gólösszefoglalót érteni látszik, a forma 1-es közvetítést nem.
• A játékboltban és a cukrászdában németül kér és kérdez, de a feltett kérdésre általában nem tud válaszolni - zavarba jön, vagy nem ért bizonyos szavakat. Úgy tűnik attól még nem tud elvonatkoztatni, ha csak pár szót nem ért. Ha egyet nem ért, az egészet nem érti. A szomszédokkal viszont kedélyesen elbeszélget - a maga módján persze: "Hogy vagy? - Jól. - Jó volt az iskolában? - Jó. - Melyik a kedvenc tantárgyad? - A sport és a matek. Viszlát."
• A születésnapi bulin láthatólag jól értett majdnem mindent, válaszolgatott a kérdésekre, nevetett a többiekkel, egy-egy szót bekiabált, de poénjainak legnagyobb része metakommunikatív - igaz így is rendkívül sikeres.
• Néha nehéz megítélni, hogy mennyit ért, hiszen a fordítással természetesen nehézségei vannak, az olvasókönyv fordítása közben nem találja a magyar szavakat, az olyan ritkaságokat, mint például ajtó, tyúk vagy füzet. Az iskolában történteket félig németül adja elő, az ott tanult szavakat magyar igékkel társítva. A magyar szavak írásánál a z-t s-nek, az sz-et s-nek írja, a c-t z-nek stb.
• Kiejtése dél-hesseni - a helyiek szerint ún. Hochdeutsch, e betűi zártak, az r-eket a torkában pörgeti, a szavak végét döntően elnyeli - ennél fogva nem is tudja leírni, csak a szótöveket. Ezügyben különben, például, hogy van-e a szó végér r, vérre menő vitákba bocsátkozik szüleivel, akik ha kiejteni nem is, leírni azért még le tudják az ominózus kifejezéseket (vagy ha más nem, birtokában vannak a szótárazás művészetének)...
• A hírhedt der, die, das kérdésben viszont a legritkább esetben téved.

Összességében Márton közel egyéves németországi tartózkodása során láthatólag eljut abba az idillikus állapotba, hogy németül még nem megfelelően, magyarul már nem tökéletesen fog tudni.

Márton és Bence aranyköpései V.

- Jó, hogy eljöttünk megnézni ezt a várat, most legalább tudjuk, hogy unalmas.

- A lányok megrázódnak a Bifitől, úgy szeretik.

- Anya! Leges-leges-utolsó!

- Bence ül a lépcsőházban a lépcsőn, nem akar elindulni Marciért. "Itt maradok anya, csak csücsülök és nézem a dolgokat."

- Marci meglepetésszerűen klasszikus balettet néz a tévében.
"Marci, mit nézel?"
"A Diótörőt."
"És honnan tudod, hogy ez a Diótörő?"
"Megismertem a csaj ruháját."

- Bence húzogatja az ujját a tükrön.
"Dolgozom. És benne van a Bence a számítógépben."

- Bence a kamrában van, túl nagy csöndben.
"Mit csinálsz, Bence? "
"Pakolászok"

"Anya, levehetem a sapkámat?"
"Leveheted."
"És Anya, levehetem a kezemet?"
"Leveheted."
 "Nem tudom levenni, oda van ragasztva."

Bréking nyúz - Kiderült!

Megvan! Vége az álmatlan éjszakáknak, a hajnali hánykolódásoknak.
Ma, egy nagyobb bevásárlóközpont gondolái közt bóklászva fény derült a tiszi mibenlétére. A tiszi, az chips, méghozzá Pringles márkájú chips.
És nem kell, hogy küldjetek, van itt is bőven, csak jó helyen kell keresni! (és ez sajna nem a konyhapolc...- vagyis most már igen)


Zsófinak és Kornélnak megint igaza volt, csak nem németül, hanem angolul kellett volna próbálkozni...

Bence és a német egészségügy

Hát, eddig bírtuk, 7 hónap gyerekorvos nélkül - nem is rossz! Most viszont elérkezett a vizit ideje, Bence láza nem a szokásos tempóban múlt el és egyéb tünet híján a gyerek Gyanúsnak minősíttetett. Így hát némi tépelődés után, és a közelgő hétvégére való különös tekintettel megkíséreltük a lehetetlent - bejelentkezni a gyerekorvoshoz.
Augusztusban, gondos szülők módjára, felvetettük Hünyőket a gyerekorvosi rendelő számítógépes rendszerébe, hogy majdan, mikor szükségünk lesz rájuk (7 hónappal később) ne érje őket derült égből villámcsapásként a két kis "idegen" megjelenése. Miután ez az akció sok napi telefonálás után úgy jött össze, hogy M egyszerűen beverekedte magát a rendelőbe és erőnek erejével beszélgetésre bírta a vonakodó asszisztenciát, nem volt hatalmas meglepetés, hogy a tájékoztatóban megadott reggel nyolc és nyolc óra kettő perc közötti időpontban nem sikerült a telefonos időpont-egyeztetés - és utána még a következő félórában sem. Ekkor M a szokásos módszert követve, az iskolából hazafelé besétált a rendelőbe, ahol a három (!) db káoszban kapkodó asszisztens közül az egyiktől kapott is délutánra terminust. Bingo!
A rendelő amúgy egy gyermek háziorvosi vagy házi gyermekorvosi "közösség", értsd, két orvos összeáll és kész is a rendelő, amely intézmény leginkább egy rengeteg helyiséges irodához hasonlatos. A belépő egy viszonylag nagy méretű fogadópulttal találja szembe magát, kettő közepesen kedves asszisztenssel és egy közepesen kedves gyakornokkal. A szokásos megérkezési szertartást (Jó napot kívánok! 15:50-re van időpontunk, stb, stb) gyorsan félbeszakították a nem elhanyagolható kérdéssel, miszerint "Neve?" (itt a gyerek nevére tippeltem - bejött). Ezután az erősen vonakodó Bencével felsőbb utasításra bevonultunk a váróba, ami egy kb. 20 nm-es padlószőnyeges gyerekjátszó, csúszdával, könyvekkel, építőkockákkal, lábbal hajtós autóval, hintalóval és a szülők számára ismeretterjesztő prospektusokkal felszerelve (ebből rögtön a Miért nem alszik a gyerek éjszaka címűt magunkhoz is ragadtuk). Amúgy az egész rendelő - amennyit láttunk belőle padlószőnyeggel van borítva, amitől a szakemberek higiéniai szempontok alapján most nyilván a szívükhöz kapnak, de a hangulatot mégis kifejezetten jó irányba befolyásolja.
Némi játszadozás után aztán a közepesen bájos gyakornok kislány szólított minket és bekísért egy üres rendelőszobába, majd Bence erős tiltakozását látva eggyel bájosabb fokozatban újabb három játékot helyezett a gyerek keze ügyébe. Ezek után, a már előre megnyitott Müller Bence profiloldalra felvitte a panaszokat, remélhetőleg a megfelelő névelőket használva az elhangzottak helyett..., majd biztosított minket, hogy azonnal jön az orvos, aki ha nem is azonnal, de jött. Rutinos anyuka úgysem vetkőzteti le teljesen a gyereket, amíg fel nem tűnik valaki egy sztetoszkóppal, bármit is javasol a közepesen bájos gyakornok kislány. A vizit amúgy sok meglepetéssel nem szolgált, csodák nincsenek, Bence már otthon közölte - meglehetős határozottsággal - hogy ő bizony doktorbácsihoz nem megy, és ehhez a hozzáálláshoz végig szikla szilárdan tartotta magát, annak ellenére, hogy a doktorbácsiról végül kiderült, hogy néni. Ezek után volt szerencsénk még 10-15 percet a váróban játszani az eredményekre várva, mikor is a gyakornok útján értesített minket a doktornő, hogy a torokváladék vizsgáló eszköz nem működött megfelelően, úgyhogy a vételi műveltet sajnos meg kell ismételni. (Véletlenül sem a sztetoszkópos hallgatózásos részt!) Mondjuk ezen a ponton, mind az asszisztencia, mind a doktornő meglehetős kéztördelések közepette kért elnézést, de Bébit ezzel nem lehetett meghatni! Újabb 10-15 perc után azzal a megnyugtató diagnózissal távoztunk, hogy vírus, tessék csillapítani a lázat meg a fájdalmat, nem baj, ha nem eszik, igyon!

Tanulságképpen viszont egy új nyelvvizsgatételt kérnénk felvetetni a Rigó utcával:
Üvöltő két és fél évest öltöztetve orvosi diagnózist meghallgatni, megérteni, értelmesnek tűnően reagálni, esetleg kérdezni idegen nyelven, további teendőket, kezelést felfogni, memorizálni és véghezvinni választott nyelven.

Márton és Bence aranyköpései IV

Nem baj, ha a magyar iskolába kell mennem. Ott is tudok németül számolni...

Óvodalátogatás:
- Na, Bence tetszett az ovi?
- Igen, jó vót! Jó vót az ovi.
- És van kedved jönni nyáron?
- Nem, nem oviba megyünk megint

Marci, jössz kalózni?

- Akarok Piros Verdát nézni.
- Szeretnék...
- Szeretnék, akarok Piros Verdát nézni.

Ho-hóó, a nénik, a bácsik úsznak a kemencében!

(Bence jön ki a konyhába segíteni) "Ne félj, Anya, itt vagyok!"

(Bence a kislétra tetején)
- Én elmentem a repülőtérre, Anya. És repülök és szárnyalok. Tudunk repülni, Anya!
- Gondolod, hogy tudunk?
- Igen, gondolom!

Márton hétéves - folyt.

 
 És eljöve a Nagy Nap, amit annyira vártunk. Márton kb. négynapos kialvatlansággal vágott neki a bulinak, mázli, hogy még nem tud borostás lenni... Szerencsére Bencének megadatott a lehetőség, hogy kimaradjon a partiból, hogy, hogy nem pont a nagyszülők németországi látogatására szerveződött rá az esemény - hogy milyen véletlenek vannak! Utólag aztán többízben bizonyossá vált ezen döntés helyessége, például amikor nyolc darab hétévest kellett kergetni a negyvenezres stadion lelátójának jeges lépcsőin - onnan tényleg már csak Bence hiányzott!
De ne szaladjunk ennyire előre!

Ott tartunk, hogy hosszas e-mail váltások után, kialakult a múzeumi/stadionbeli összejövetel koreográfiája, miután több levélben egyértelműen biztosíttattuk magunkat, hogy a szórakoztatás nem a szülők feladata lesz, biztosítottuk őket, hogy minden gyerek eszik virslit disznóhúsból (az egyik k. anyuka kommentárja szerint "Persze! Hiszen mi keresztények vagyunk!"), és biztosítottuk a szülőket hogy egy Mercedes kisbusz be tud állni a parkolóba. Azt is tisztáztuk, hogy a Múzeum által biztosított búcsúajándékos csomagocskához hozzácsaphatunk egy igazi magyar Sportszeletet.
A különleges izgalom okozója az alapstresszen kívül (hétévesek, fiúk nagyobb számban, születésnap, idegen hely/kultúra/nyelv, eljönnek-e, jól érzik-e magukat, tényleg kapnak-e enni, inni a megbeszéltek szerint, stb) az az apró intermezzo is borzolta a kedélyeket, hogy a meghívók átnyújtásakor az osztálytársak egyhangú fújolásba (errefelé Buuuu) kezdtek az Eintracht logó láttán - lévén ebben az országban, lakhelytől és származástól függetlenül minden 12 év alatti Bayern München drukker. Ezek után megkönnyebbülés volt, hogy az ünneplő közönségből mindössze egy gyerek jelent meg Bayern München logós sapkában és a többiek is csak néhány esetben fújoltak az Eintracht nevének említésekor - ezeket különben a Múzeum dolgozói elnéző mosollyal nyugtáztak. Lehet, hogy nem először futottak bele hétéves német kisiskolásokba...
És elkezdődött a körbevezetés. A múzeumlátogatást meglepő figyelemmel és fegyelmezettséggel abszolválta a kis csapat, néhány vitrint toltak csak arrébb, viszonylag keveset ordibáltak, egészen figyelmesen hallgatták, az amúgy birkatürelmű vezetőt, kellő áhítattal csodálták meg a kupákat és hatalmas ujjongásban törtek ki, amikor az 1932-es felvételen a Bayern München 2:0 arányban legyőzte az Eintracht Frankfurtot.
A kultúra után aztán jöhetett végre az érdemi szórakozás, egy rövid versenyfutással egybekötött őrjöngés a bejárat előtt, majd a várva-várt stadionlátogatás. Lelátó felülről, kissé deres sajtóhelyek, jeges lépcsők némi csúszásgátlóval. Nyolc darab hétéves, amint rohangál fel-le, ide-ül, oda-ül, sajtópáholyból "közvetít", székeket próbál ki és beszél-beszél-beszél. Aztán jött a sajtószoba, öltöző. Itt ki ül? Ott ki ül? Nem felmászni a masszázsasztalra, lábakat az ülésekre nem feltenni, nem beleugrani a kádakba, kinyitni a csapokat, nem hozzányúlni a zuhanyozóhoz, nem kergetőzni a folyosón az éppen forgatni készülő stáb már felállított kamerái és világítótestei között! Majd a játékoskijáró, a kispad, a PÁLYA, a lelátó alulról. Mint az az első e-mail váltás során kiderült, a "szent fűre" nem szabad rálépni, nem lehet rajta rúgni egyet, csak egyetlen egyet, és erre a meghívók hivatottak előre figyelmeztetni a meghívottakat (na, majd legközelebb...)
A legnagyobb sikere persze mind közül a kispadnak volt mindenki kipróbálta a (fűthető!) üléseket, mindenkinek kijárt a gólöröm. A múzeumba visszafele menet azért elcsíphető volt egy-egy elismerő sóhaj is az ifjú Bayern drukkerek ajkáról.

A neheze tehát megvolt, jött az ajándékbontás, virsli evés, gyertya, torta, némi csocsózás és gombfoci ráadásnak - ez az etap már viszonylagos nyugalomban telt - elfáradtak talán kicsit a fiatalok. A német anyukák percre pontosan érkeztek a Mercedes kisbusszal, a szállításra nekik rendelt gyerekekért, akik a búcsúcsomagban rejlő Eintracht Frankfurt játékosok dedikált képeit nem azonnal tépték szét. (A klubtól még nem jött meg a hálálkodó e-mail...)

Kész! Jövő februárig...

...hogy a Sportszelet ízlett-e, azt sajnos soha nem fogjuk megtudni.





Extra feladvány: Mi "nem illik" a képbe?








Köszönet Gabinak a szuper képekért!