Márton, a nagyágyú

Bodeni-tói megfázása óta Márton kissé süket lett. Ez különbözőképpen nyilvánul meg. Ha nem arra fordul, ahonnan szólnak hozzá, észre sem veszi, hogy valaki beszél. A tévét állandóan hangosítani kell. Ha nyilvánvalóan hozzá beszélnek, akkor vagy visszakérdez kétszer (Miii? - Nem mi, hanem tessék!) vagy az adott szituáció alapján megtippeli, hogy miről is lehet szó. Így fordulhatnak elő a következőhöz hasonló párbeszédek:
Este az ágyban, M az ajtóból elköszön: "Szia, Marci, jó pihenést", mire Márton: "Igen, csukd be!"
Ezek utólag ugyan viccesek, de menet közben kicsit aggasztóak. Mindenesetre az ügy megért egy Bethesda-menetet: fülorrgége - audiológia - fülorrgége - röntgen - fülorrgége -> másfél óra (szerencsére Bence nélkül). Az audiológus szerint Marci úgy hall, mintha épp vízből bukkant volna elő. A diagnózis középfül- és arcüreg gyulladás. Se láz, se fájdalom, se takony... teljesen látens középfülgyulladás, egy közepesen süket szülő tán észre sem veszi...
Az eredmény óvodamegvonás és egy rakat gyógyszer, hogy jól kioltsák egymás (mellék)hatásait.
Egy gyerek gyógyszerezése persze nem úgy néz ki, mint egy felnőtté, hogy bekapom, lenyelem, megiszom, bedöntöm és kész. Marci granulátum-bevétele megközelítőleg 10-15 perc: "Idd meg, nincs rossz íze.", "Idd már, így sosem fog elfogyni!", "Igyad, almalé, nem érezni mást benne!", "Idd meg, így nem fogsz meggyógyulni!" és végül "Addig nem kapsz reggelit, míg meg nem iszod". Mindez háromféle gyógyszerrel, naponta kétszer. Ezen kívül már csak az antibiotikum kiszipkázása és az orrcsepp háromszori "túlélése" a napi rutin, persze nem mindegy, hogy mi van evés előtt, után és étkezések között - kell a napirend a hűtőszekrény ajtajára! Ha minden megvan, jöhet az infralámpa, szigorúan nem levegőre menés előtt, a "ne nyisd ki a szemed", "ne hajolj túl közel", "ne menj túl messze" utasítás-sorozat gyakori ismételgetése mellett.
Ezután Bence napi 3-5-szöri spriccelés, lefogás, orrszívás, orrcsepp tortúrája már csak hab a tortán...
Mindehhez - szerencsére - egyiken sem látszik semmi egyéb tünet, csak az ősz jött meg.

Paleontológia

Á.G.-nek ajánlva

Kicsit rejtélyesnek tűnő okoknál fogva, az óvodáskorú fiúgyermekek nagy része bizarr vonzalommal viseltetik a dinoszauruszok iránt. Mártont jó darabig elkerülte a kísértés, annak ellenére, hogy legjobb barátja, Barnus igencsak szenvedélyesnek mondható viszonyban állt az őshüllőkkel. Kívülről tudta a latin elnevezésüket - bár gyaníthatóan más nyelven nincs is elnevezésük - hogy mit ettek és mekkorák voltak.
Frankfurti kirándulásunk alkalmával azonban Marci az előzetesen vártnál nagyobb lelkesedést tanúsítva kapva-kapott a lehetőségen, hogy nagy-nagybátyja társaságában (némi anyai támogatással) megtekintse a grosse dinoszaurusz kiállítást .
Ez a program különben egy halandó (értsd nem kifejezetten természettudós beállítottságú) ember (értsd kísérő) számára nem kis kihívást jelent. Nem könnyű okosakat mondani olyasmiről, amiről valójában fogalmunk sincs, maximum a józan ész határain belül találgatni tudunk. Gabi mindenesetre hősiesen végighallgatta a német audio-guide útmutatásait, hogy aztán releváns információval tudjon szolgálni a kiállított csontvázak / rekonstruált dinoszauruszok viselt dolgairól, megtalálási helyéről és körülményeiről, némileg zömített verzióban. Márton eközben lelkesen rohangált csontváztól csontvázig, újabb és újabb számokkal előállva, hogy mit kell majd meghallgatni. Gyaníthatóan a 200 millió évvel ezelőtt kitétel súlyával nem volt tisztában.
A látogatást mindenesetre gyakorló paleontológusokat megszégyenítő következtetéssel zárta kis felfedező csapatunk, miszerint a hosszú nyakú magasak növényevők, a rövid, izmos nyakú, két lábon álló, nagy-fogúak a húsevők.

Bence, a természettudós

Bence valahol a fizikai és a biológiai érdeklődés között hezitál mostanában.
Természetesen rendkívüli módon érdekli minden ami mozog, pláne ami él is és észre is vesz mindent.
Nagyon érdekli a zamárdi-i szomszéd ugató, rohangáló kutyája, folyamatosan az ajtóra mutogat és odarohan, ha meghallja az ugatást, hangos vává felkiáltással.
Imádja a csorgó vizet és a hangját, a zuhanyt, a kannát, a kispoharat.
Minden, a nyaralónál elhaladó, vonat hangjára felfigyel és mutatóujja határozott feltartásával jelzi, hogy ábbá.
A Balatonban fürödve a nádas felől szálló madarakat kutatja és mozgásukat hangos bábá felkiálltásokkal kommentálja.
A hirdetéseket húzó repülőgépek hűlt helyét sokáig mutogatja minden arra járó tudatlannak.

Mégis legvalószínűbb, hogy antilopológus lesz belőle. A veszprémi állatkertben sok tízpercet töltött - teljes extázisban - az antilopok ketrece mellett, a babakocsiban ücsörögve, lelkesen beszélgetett és kiabált velük (nyilván köztük is vannak süketebbek), magyarázott szakadatlan, az állatok meg odagyűltek és hallgatták, néha talán bólogattak is. Egy idő után a látogatók már nem is az állatokat nézték...

Zamárdi

Abból is látszik, hogy a srácoknak majdhogynem olyan szomorú gyerekkoruk van, mint szüleiknek volt, hogy az ovi-szünet egy részét, sőt már a szünet előtti heteket a Balatonon kell átvészelniük.
Nagyon fura helyzet, ha az embert ismeretlen ismerősök lépten-nyomon nevén (!) szólítják (hogy honnan emlékeznek?!) és közlik, hogy jé, akkora voltál mint a gyerekeid, mikor itt nyaraltatok a nagymamával. A jelenlévő Márton mondjuk ezt abszolút nem érti, de nagyon kedvesen mosolyog a nénikre, bácsikra.
Aztán a séta közben megtudja - nyilván őrülten érdekli - hogy anya ebbe a trafikba járt Judittal Népszabadságért a sánta bácsihoz; hogy itt volt a kis közért, ami közelebb van, mint a nagy közért, ezért sokkal jobb; hogy a Rózsa utcában kicsit vizes volt a fagyi, de legalább csak egy utcányira volt; hogy itt és itt veszett el a gumicsónak-pár egy darabja és a nagymama (dédi) nagyon mérges volt miatta; hogy itt volt a homokozó, amíg az első szomszéd orvul ki nem sajátította a területet; hogy még látszik a helye, ahol Tomi és Peti kalapáccsal leverték a falat (szintén az első szomszéd, úgyhogy utólag úgy kell neki); hogy az Orosz-Tóthéknál, a kék házban, mindig volt cukorka; hogy a wc helyén bunker volt és a konyhapult helyén fal és így tovább.
Az érdekesség, hogy Marci és Bence azt fogják majd mesélni a gyerekeiknek, hogy a Nagypapa medencét építtetett a teraszba, amiben vízilabdázni lehet, csak az építő bácsik kicsit lassúak voltak; hogy a bácsi, aki a parabolát szerelte beállított négy gyerekadót és tökéletes vételben lehet nézni a forma 1-et és a vb-t; hogy anya mobil-internetje lassú volt és ez sok bosszúságot okozott az internet bankban; hogy patront kellett szerezni a nyomtatóba Siófokon, és alig találtunk; hogy itt volt a Patkó büfé és Marci ennél a padnál verte ki a fogát háromévesen; hogy az olasz fagyizóval szembeni gépi fagyi az igazi, csak nagy tölcsérben kell kis adagot kérni, stb...
Egy dolog azonban biztosan örök, e téren az emlékek és a tapasztalatok megegyeznek: a nagy közért egy ötévesnek igenis messze van gyalog!!!

Bence indulófélben

Össze még nem csomagolt, de határozottan indulófélben van.

Ellentétben az eddig tapasztaltaktól (Márton), Bence a két lábon járás elsajátítását nem a szülőtől szülőig vagy bútortól bútorig és vissza módszerrel kezdte. Először is a felegyenesedés fejlődési fázisát gyakorolta be: ülő alaphelyzetből előrehajol, két kezével megtámaszkodik, lábait hátra gyömöszöli nagy terpeszbe és kinyújtja, így popsiját az égnek emeli és lassan elemeli tartó kezeit a földtől. Olykor visszahuppan, olykor hátraesik, egészen addig, míg a pelenka és a pocak egyensúlyba nem kerül, lehetőleg úgy, hogy a feje középtájon legyen.
Amikor már, biztosnak nem mondható, két lábon áll, nagy terpeszben, elkezd járáshoz hasonlatos mozdulatokkal próbálkozni. Kb mint egy díjnyertes szumó birkózó (ezt a képzetet a pelenka és csak a pelenka, viselése nagyban elősegíti) és egy lépegető exkavátor keveréke. Jobbra-balra-jobbra, kettőt-hármat dülöngél aztán puff, vagy ahogy ő mondja pfff.
A valamitől vagy valakitől konkrét cél elérése érdekében járás nem érdekli, pontosan tudja, hogy ilyen esetekben a négykézláb közlekedés sokkal célravezetőbb és veszélytelenebb.
Lassan jöhet az eszközhasználat...

Foci vébé

Márton az elmúlt egy hónapot foci vébé lázban töltötte. Minden előzetes felkészítés nélkül, teljesen magától kattant rá a sportágra - talán a példakép-effektus kis behatására.
A csoportmérkőzések idején nem akart óvodába menni, nehogy lemaradjon a délutáni meccsről. Volt olyan is, amit fel kellett venni neki. Minden este külön harc volt a lefekvés, volt hasfájás, fejfájás, meleg, hideg, szúnyogok, pisilés, csak hogy Márton a szobájából kiszabadulva megtudja az aktuális állást és újfent bebiztosítsa, hogy másnap reggel első dolgunk lesz beszámolni az eredményekről.
Az esti családi beszélgetések a következőképpen alakulnak mostanság:

m: Én megismerem a Thomas Müllert, ő az, a tizenhármas.
Zs: Honnan tudod, hogy ő a tizenhármas?
m (felháborodva): Hát láttam már játszani a németeket, nem emlékszel?!
(Hát én is láttam...)

m: Ezt a szabadrúgást tuti kapura rúgja.
M, Zs kórusban: Nem valószínű, nagyon messze van a kaputól, be fogja ívelni.
(Hát, kapura rúgta...)

A favoritok kiválasztása azonban, csakúgy mint egyéb sportágak esetében (Massa ma is hatalmasat "bénázott"), még mindig nem megy. Marci sajnos a szimpatikus csapatoknak drukkol - legalábbis a 89. percig - nem azoknak, akik nyernek. Brazília, nem is véletlenül, most is abszolút favoritnak számított, ez eleinte jó választásnak is tűnt, benne volt a világbajnoki esély, megnyugodott a család, hogy ezúttal nagyobb csalódások nélkül ússzuk meg a drukkolást. Igenám! De jöttek a holland sajtevők és kiverték nagy reménységünket. Új kedvenc után kellett nézni, itt kúsztak képbe az uruguay-iak, hogy miért pont ők, rejtélyes... Ennek a fellángolásnak ismét a hollandok vetettek véget - ideiglenesen. A bronzmérkőzés komoly dilemmát eredményezett, hogy melyik ujjába is harapjon az ember(gyerek), Forlánnak, az új sztárnak drukkoljon, vagy a rokonnak, Mülleréknek.
A másik ág sem volt könnyebb, ott a spanyolok voltak a favoritok, meg a németek is, az egymás elleni meccs szintén egy meghasonlással volt egyenértékű.

A foci így az autóverseny mellé a szimulációs játékok sorába is belépett. Márton amikor nem a Forma1 futamot játssza újra, focizik. Focizik a kertben, a teraszon, a szobában, a medencében és közben fejhangon közvetít. Általában ő Forlán, Thomas Müller és Fernando Alonso - nem, nem tévedés, ez Xabi Alonso és Fernando Torres összevont csatársora, igen, tudjuk, hogy Fernando Alonso egy autóversenyző! A spanyolok például a múltkor 58 - 0-ra verték a németeket a medencében.

Jelenleg, a döntő szünetében, nulla-nulla állásnál is a spanyoloknak drukkolunk, kivéve, ha a hollandok nyernek.

Bence tanulmányai 7

A sorozat előző bejegyzéséhez képest nem látványos a fejlődés, de annál szórakoztatóbb.

Bence az önálló járás elsajátításánál ugyan még nem tart, mégis mindenhova eljut ahova akar. Erre több módszert is kifejlesztett. Az első, legkényelmesebb verzió, hogy felkéredzkedik egy felnőtthöz - ezt felfelé nyújtott karral, erőteljes ppá-ppá felszólítás kíséretében teszi (ez akar a hoppá lenni) - a helyzet félreérthetetlen - majd mutatóujjával határozottan rámutat, hogy merre is kellene orientálódni, illetve hangos visítással jelzi, ha valaki irányt téveszt. Második, kicsit kényelmetlenebb, de annál szórakoztatóbb módja a közlekedésnek, ha az ominózus felnőtt a klasszikus derékölő módszerrel két kézen vezetgeti, szigorúan arra amerre ő akar menni. Ez esetben mutogatásról értelemszerűen nem lehet szó, így Bence határozott testbeszéddel és a már említett visítással irányítja a menetet. Harmadik, kényszer-verzió, a négykézlábra kapaszkodás és gyors tempókkal haladás - ennek a módszernek megvan az az előnye, hogy nem kell a felnőtteket jobb belátásra bírni - az ember(gyerek) oda megy, ahova akar, akkor amikor akar.

Az egyéves védőnői státusz-felmérés egyik, határozottan intelligens, kérdése volt, hogy Bence segít-e öltözködni. Esetenként valóban nyújtja a karját vagy a lábát, de a segít kifejezés még azért nem adekvát, inkább a hátráltat jellemezné megfelelően öltözködési szokásait. A harmincfokos nyárban Bencét átpelenkázni és felöltöztetni - egy szál body-ba - felér egy félórás fitnesz edzéssel, ami után a folyadékpótlás elengedhetetlen.
További kérdés volt, hogy pakolászik-e ki és be. Nos, ki - egyértelműen, be - kevésbé... Amennyiben nem számítjuk a cumi pelenkavödörbe való tuszkolását.

"Egyszerű felszólításokat, tiltásokat megért-e." Igen, láthatólag megérti és kaján vigyorral nyugtázza - szerencsére az nem volt kérdés, hogy aszerint is cselekszik-e.

A felszólításra Bence amúgy is jól reagál, igazi "clown". Felkérésre pá-pá-t integet, tapsikol - olykor pár perces spéttel ugyan, de jól felismerhetően. Saját fejét tapogatva megmutatja hol a baba. Csüccs! vezényszóra leül és ünnepelteti magát. Monotóniatűrése határtalan, szerencsére Marci ebben partner, együtt akárhányszor tudják elismételni a mutatványokat.

Bébi a kanál-kezeléssel is egész jól halad, bár azonkívül, hogy nem mindig talál bele a szájába, az is nehézséget jelent, hogy a kanál szárát tunkolja a tányérba és a fejét nyalja le - nem túl hatékony, de maszatos.

Összességében Bence még mindig üzemszerűen működik, az akarata is egyre erősebb, érdekérvényesítése kifogástalan és tüdővel is bírja...