Bence, a nagy kommunikátor

Múltkorjában a játszótéren egy anyuka-társ jóvoltából kiderült, hogy létezik csecsemő-jelbeszéd. Jeles anyuka gyermekei például ennek segítségével már hat hónapos korukban kiválóan tudtak szüleikkel kapcsolatot teremteni.
Jókat dumálhattak...
Ezenkívül arra is fény derült, hogy a módszernek hála mindketten maximum egy-másfél évesek lehettek, amikor már szobatiszták voltak. Az Unilever mindenesetre nem fogja támogatni a csecsemő jelbeszéd terjesztését...
Másrészről a verbális kommunikáció elsajátítása láthatóan erősen visszavethette a két kisfiú fejlődését, mert az indulásra felszólító utasítás-sorozatot például egyértelműen nem értették.
Mivel Bencének nem adatott meg egy fejlesztő pedagógus anyuka, ő kénytelen a saját kis primitív eszközeivel kommunikálni - megjegyzendő, ebben elég sikeres, a végén általában az történik, amit ő akar.
Verbális és non-verbális kommunikációjának legfontosabb mérföldköve az ennivalóért való küzdelem. Függetlenül attól, hogy mikor és mennyit evett előzőleg, ha valakit enni lát, nem ismer tréfát. Reggelente a dohányzóasztalnál állva nézi ki apja szájából a falatot, ez pont kényelmes, könyöklő magasság számára, ahhoz, hogy megfelelő erővel csapkodhassa az asztalt és kiabáljon, hogy (h)ada (h)ada (a h néma marad). Ez esetben még a leggyengébb kommunikációs képességgel bíró szülők is egyértelműen vennék az adást, márpedig M nem tartozik ezek közé, így aztán nagy egyetértésben csócsálják a szénhidrátszegény zsírégető kenyérmorzsákat a továbbiakban.
Hasonló jelenetek játszódnak Márton vacsorájánál is, mikor is Marci nagy műgonddal kiválogatott és összegyúrt gusztusos kis kenyérgalacsinokat juttat öccsének (aki akkorra már túl van némi főzeléken és tejen).
A csapkodás és kiabálás mégis azon esetekben éri el csúcspontját, mikor Bence már az etetőszékben ücsörög, de a papi még nincs kész. Bébi általában függetleníti magát attól a ténytől, hogy miatta nem tudott elkészülni az ebéd és haragosan veszekszik, döntően a mikróval vagy a botmixerrel (szerencséje, hogy csak ezekkel...).

Amikor Bence éppen nem az éhhalál szélén táncol, de mégis úgy érzi, hogy a társaság kicsit hanyagolja, hangos bábábá kiáltásokkal hívja fel magára a figyelmet, majd ha valaki végre ránéz bájosan mosolyogva kattog, illetve csettinget és jobb kezét felemelve ökölbe szorított kezét nyitogatja ütemesen mintegy integetésképpen. Ezzel a módszerrel bárkit bármikor meg lehet fűzni, amivel egy tízhónapos már teljesen tisztában van és tudatosan él vele, akkor például, ha valami turpisságon kapják (növényt tépdes, tévét kapcsolgat, telefont rág).
Az avatatlan szem számára amúgy üdvözlésnek tűnő gesztust sokszor és szívesen alkalmazza, kivéve azon eseteket, ha valaki megjön vagy elmegy. Ilyenkor a pápá felszólításra Bence kedvesen mosolyog vagy nem nagyon okosan néz, majd mikor a távozók már Budakalászon vannak, lelkesen integetni kezd. Leginkább persze Marci érkezésének szokott örülni. Mikor bátyja hazaér az óvodából lelkesedésében kezeivel és lábaival kapál, hangosan kurjongat és komoly fizikai erő kell hozzá, hogy szó szerint ne ugorjon Márton nyakába.
Összességében Bence minden csecsemő-verbális és non-verbális eszközt bevet, hogy érvényre juttassa akaratát és kifejezze tetszését vagy nem tetszését, sőt egyértelműen jelzi, ha úgy érzi pelenkacserére van szüksége. Lehet, hogy mégis tud csecsemő-jelül?!