Mivel Bence este hat és hét körül menetrendszerűen kiakad, amit a kocsiban mellette ülő Márton meglehetősen nehezményez, megoldást kellett találni a problémára. Különös tekintettel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy Ausztriában a kirándulásokból hazavezető út pont erre az időpontra esett. Bence tehát ordít, Márton bosszankodik: „Jaj, de nehéz egy kistestvérrel…” „Nem hallok semmit Bencétől” „Mikor hagyja már abba?!”, stb. Egy idő után az aktuális mitfahrer, élete kockáztatásával hátranyújtózik a cumi után, ami biztos, hogy a vajas kenyér elvhez hasonlatosan a gyerekülés legtávolabbi zugában van, az üvöltő csecsemő popsija alatt. Egy tornamutatvány, és meg is van az ominózus cumi – ez persze már a tartalék dugó, az első számú még a kirándulás során valamikor a porban landolt. Ezután már csak bele kell találni, az amúgy a menetiránynak háttal utazó, csecsemő szájába sréhen hátrafelé, majd és kicsit bent tartani a cumit, hogy rákapjon, de még éppen ne fulladjon meg. Siker esetén 20-25 másodperc csend a jutalom, ekkor a család kicsit fellélegezhet. Ezután jön a tehénke trükk – hasonló mozdulatsorral le kell húzni zenélő tehénkét, hogy a kisded elérje a lábát és azt a szájába tudja tömni – ezt viszonylag gyakran kell ismételni, mivel tehénkének megvan az a rossz szokása, hogy zenélés közben egy rugó felhúzza, mintegy kiszakítva Bence kezéből és szájából a zsákmányt. Ha ezt az ügyes mitfahrer nem előzi meg, annak beláthatatlan következményei lesznek. Ez a trükk úgy két-három percre elégséges, hatvan kilométerre semmiképpen. A végső megoldás előtti utolsó szakasz, amikor az akrobata mitfahrer menet közben, (szülők ezt a részt hagyják ki!) a hátsó ülésen lévő dolgokat eltakarítva hátraül a két gyerek közé és beszélget, énekelget Bencének, miközben szóval tartja Mártont és viccelődik vele – némileg Bence rovására. Ebből a mozzanatból kitalálható, hogy a sokat emlegetett mitfahrer nem Apa.
Ez a módszer kitart még 10 percig. Ekkor jön az utolsó, kevéssé humánus megoldás, mikor is a vezető pozícióban lévő szülő tökig felhangosítja a zenét, annyira, hogy hangosabb legyen, mint az üvöltő kisded. Ahhoz persze, hogy ez Mártonnak is megelégedésére szolgáljon, az ő kedvenc cd-je kell hogy szóljon. Így tehát az utolsó ötven kilométeren, Bence legnagyobb meglepetésére és Marci hatalmas örömére a Verdák rock-blues számaira nyomja a család. Ekkor az Ordibátor döbbenten elhallgat és elkerekedett szemmel figyeli, hogy nyomja a bátyja a gyerekülés stabilitását erősen próbára téve, sajátos angol kiejtésével, hogy „Mama told me wasonbáj” (a valódi szövegrészlet sajnos rejtély maradt mindezideig) meg, hogy „Life kubicsi…” (ezt ismerős: Life could be a dream). A módszer tehát, ha nem is tűnik pedagógiailag tökéletesnek, működik.
Hiába „Life is a high-way…”
Tiszta mazli, hogy mar az osmagyarok tudtak hatrafele nyilazni, a technika tehat mar megvan, bar ha elkepzelem Arpad atyankat, amint vagta kozben a nyereg moge szerelt gyerekulesben cumit tur, azert latom a problema lenyeget.
VálaszTörlés