Sándor Csikar

Hát nem! Egyelőre biztos nem. Kivéve, ha az első edzésén Csikarnál is eltört a mécses - párszor, akkor még lehet.
Nem mintha baj lenne, de Márton nem kitörő lelkesedéssel vett részt élete első - most úgy áll a dolog, hogy utolsó is, tehát összesen kettő, foci edzésén. Az sem használt, hogy az egész kiscsalád összekapta magát és, mint este, utólag kiderült, erején felül próbálkozott. M a klaviatúrát öt nulla nullakor eldobva végigszáguldott a teljesen lezárt városon, hogy hatra a tett színhelyére érjen. Mi Bencével elmentünk az óvodába, majd Mártonnal kiegészülve a Postára és vásárolni, hogy elüssük az időt valami hasznossal hatig. Eddig sikerült. Ezután New York érintésével megtaláltuk a focipályát, majd az aznapi harmadik babakocsi ki-be, gyerekek ki-be, pelenkás bőrönd ki-be után a focipálya bejáratánál visszaültünk az autóba, hogy megkerüljük a füves pályát, ezáltal eljutva a műfüves focipályához (!), végső célunkhoz. A műveletet délelőtt egy kb félóra-órás internetezés előzte meg, amely során megkíséreltem kideríteni, hogy hogy kell a műfüves pályához menni - ez nem sikerült. A megfelelő helyen aztán babakocsi, gyerekek, pelenkás bőrönd stb ki. Bence ordít, Marcinak nincs kedve - és ekkor befut M - hálisten.
Az edzés, a gyerekek helyesek, Gábor bácsi még helyesebb, a gyakorlatok jók, Mártonnak mégsem tetszik, inkább sírdogál, nem tudni, hogy miért. Amikor hajlandó volt résztvenni nagyon élvezte, hatalmasakat rúgott a labdába, ügyesnek tűnt.
Valószínűleg ez is testvér-szindróma...