Mielőtt fél évvel eltoltuk volna a sport-projektet, csütörtökön, pedagógice, ismét elmentünk foci edzésre, ezúttal Barnussal felvértezve. Ez talán kevésbé veszélyes, mint a dzsúdó...
Biztatóan is indult a dolog, a fiúk beálltak futkározni, labdázni, amíg az edző meg nem jött. Akkor aztán Barnabás bátor, már-már vakmerő, módon beállt a többiek közé és igyekezett végrehajtani, az amúgy nagyon is játékos feladatokat. Nemígy Márton Vitéz, aki azonnal leült a pálya szélére és nem mozdult anyja fehér farmerje mellől. E ponton M, meglehetősen morózus hangulatban inkább hazavitte Bencét, mondván, hogy majd ő vigyáz rá.
Ekkor kezdődött az Anya-Fia kettős jól felépített pedagógiai harca! Volt itt minden...
- Menj, nézd meg, hogy kell csinálni, aztán megtaníthatod nekem is!
- Dönci papa nagyon büszke lesz rád, hogy ezt mind megtanulod.
- Ha megtanulod ezt a cselt, mindig nyerni fogsz Dönci papa és Apa ellen.
- Ha fáradt vagy most focizni, akkor menjünk haza, hagyjuk itt Barnust, és feküdj le aludni.
- Ha nem szeretsz focizni, akkor szóljunk Dönci papának, hogy nem akarsz többet játszani vele a kertben.
- Én nem tudok focizni, nem vagyok olyan ügyes, mint te.
... és így tovább, félórán át.
Aztán jött a "Gyere, csináljuk együtt itt a pálya szélén! Nem kell odamenni a többiekhez" - és elkezdtünk cseleket gyakorolni - én kellemes kis papucs-cipőben - egyre közelebb és közelebb a többiekhez. És egyszercsak megtört a jég, a bólyák között már nem kellett a papucs-cipőnek végigvezetni a labdát - és jöttek a hatalmas gólok. Vivát!
Otthon aztán Márton mennybe ment - M meg örült. (Bence ordított)
Apró kis siker, most úgy fest megyünk kedden is (biztos majd akkor lesz, ha hazajöttünk) - a dzsúdót meg ejtjük egy időre.
(A kép tavalyelőtti)
Anya csak egy van. Le a kalappal!
VálaszTörlés